Emma

Magyar Szimfonikus Körkép – Miskolc

2006.02.16. 00:00

Programkereső

Nem mindennapos esemény, hogy a Miskolci Szimfonikus Zenekart Budapesten lehet meghallgatni. Ez a vendégszereplésük annak a seregszemlének volt az egyik epizódja, mely a Magyar Szimfonikus Körkép nevet kapta, és amely arra szolgál, hogy a Nemzeti Filharmonikusok mellett nem kevesebb, mint tizenkét fővárosi és vidéki zenekar lépjen fel a Nemzeti Hangversenyteremben.

A miskolci együttes Kovács László vezényletével két Beethoven-kompozíciót játszott a koncert első felében. Felelősségteljes műsorválasztás. Az Egmont-nyitány és a II. szimfónia a zenekari alaprepertoár része, gyakran szólaltatják meg, magára valamit is adó hallgatónak van róla előzetes elképzelése. Ezért minden egyes előadás szembesül a kihívással: mi újat tud mondani? Akár híven követi a kompozíciókhoz rögzült előadási hagyományokat, akár megpróbál merészen eltérni ezektől, egy jó interpretációnak mindenképpen meg kell teremtenie azt a légkört, amelyben a Beethoven-művek hősies monumentalitása kellőképpen érvényesülhet. Nem könnyű feladat. Az Egmont-nyitány szép reményekre feljogosító lassú bevezetése után Kovács László meglepő módon visszafogottan, precízen taktírozta a drámai karakterű főtémát. Célirányos, minden teátrális ripacskodástól mentes, diszkrét mozdulatok, korrekt tempók – eleinte mindez érdekesnek tűnt. Aztán a kidolgozási szakaszban egyre inkább eluralkodott a szenvtelenség. A nyitány befejezésénél megszólaló fugatóban az egymás után belépő szólamok nem olvadtak össze egységes zenekari hangzássá, az ujjongó-jubiláló lezárás pedig meggyőző erő hiányában kissé jellegtelenre sikeredett.

Kínosan indult a II. szimfónia, ahol bizony az első tutti nem volt együtt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez azért elszigetelt incidens maradt: Kovács László a koncert folyamán mégiscsak kézben tartotta a zenekari együtt-játékot. A Beethoven-szimfónia nyitótételében minden igyekezet és néhány valóban szép részlet ellenére a csúcspontok többnyire halványak, jelzésszerűek voltak. Arra jók, hogy a hallgató eszébe jutassák korábbi hangverseny- vagy hangfelvétel-élményeit. Ennek ellenére a közönség szép számú része közbetapsolt a nyitótétel után, szerencsére voltak olyanok is, akik méltatlankodtak a melléfogás miatt. A lassú tételben a halk, visszafogottabb részek valahogy sokkal élőbbnek hatottak, mint a kontrasztnak szánt forte-közbeszúrások. Ez utóbbiak – talán szándékosan – visszafogva-tompítva szólaltak meg. Persze itt nem a hangerőszintek elkülönítése a központi kérdés: a visszafogottságnak a Beethoven-muzsika gesztus-szerűsége látta kárát, a drámai kontrasztokkal együtt az izgalom is kimaradt a tételből. A Scherzo lomha mozgású volt, gyermeteg játékosság jellemezte. A hármas lüktetésű motívumok az esti mese kísérőzenéjének könnyedségével gyöngyöztek, a beethoveni scherzo őserejétől meglehetősen távolra kalandozva. Ez a fajta játékosság a zárótételben inkább helyén valónak tűnt – legalábbis a tétel elején, később aztán biedermeier poénkodásnak adta át a helyét.

bf933fa5-ca43-4e85-b643-b36b74594267

A szünet után egy Debussy- és egy Ravel-kompozíció révén a Miskolci Szimfonikusok egy egészen más fajta zenekari stílus kihívása előtt álltak. És ez alkalommal derekasan helyt is álltak. A francia impresszionizmus zenekari szövetének ködös pasztellszínei a jelek szerint sokkal közelebb állnak az együttes habitusához. Debussy műve, az Egy faun délutánja nyilvánvalóan inspirálta az előadókat: tetszetős és élvezhető produkció született, amely az előzményeknél nagyságrendekkel közelebb került az ideális előadáshoz.

A következő szám idegen testként hatott a műsor szerkezetében. A hangversenysorozat, a Magyar Szimfonikus Körkép egyetlen tematikus megkötöttsége, hogy minden koncerten hangozzék el egy 20. vagy 21. századi magyar zenemű is. Ezt a felhívást értelmezték szabadon a miskolciak Jereb Ervin Trombitaversenyének műsorra tűzésével. Jereb Ervin darabja amolyan Lajtán inneni, vérbő dzsessz-zene. A populáris könnyűzene alapállásából közelít a magyar népzene jellegzetességeihez, mégpedig úgy, hogy kvart-melodikájával, aszimmetrikus ütemjelzőivel lépten-nyomon bartóki áthallásokkal él. Sőt, bartókosnak mondható még a befejezés előtti egyértelmű Stravinsky-idézetet is. A trombitaszólót Horváth Bence játszotta bravúros muzikalitással és fölényes technikával, amelyet már legelső megszólalásánál, a szabad ritmusú cadenza-nál is hatásosan megcsillogtatott.

Az utolsó kompozíció, Ravel Daphnis és Chloé című táncjátékából szerkesztett II. zenekari szvitje az adottságoknak megfelelően választott és imponálóan megszólaltatott muzsika örömével töltötte el a zenekart, a karmestert és – a reakciókból ítélve – a Művészetek Palotájába ellátogató közönséget is.

(2006. február 9. Művészetek Palotája - Nemzeti Hangversenyterem 19:30; Magyar Szimfonikus Körkép - a Miskolci Szimfonikus Zenekar koncertje; Beethoven: Egmont-nyitány; II. D-dúr szimfónia; Debussy: Egy faun délutánja; Jereb Ervin: Trombitaverseny; Ravel: Daphnis és Chloé – II. szvit; km.: Horváth Bence (trombita); vez.: Kovács László)