Jolán

Pannon Brahms és Bartók

2006.02.18. 00:00

Programkereső

Kissé erőltetetnek tűnt számomra a Pannon Filharmonikusok február 11-i koncertjének címadása, pontosabban a cím alá beszuszakolt két mű párosítása. A kékszakállú herceg vára ugyan még kapcsolható a címhez – „Vágyódás” –, bár Bartók operájának korántsem a férfi vagy női vágy a központi kérdése, a koncert első felében elhangzott Brahms-szerenádot (D-dúr, op. 11) viszont sehogy sem voltam képes összekapcsolni akár Bartók művével, akár a furcsa címadással. A koncert ettől függetlenül jó volt.

Az est karmestere, a hamburgi születésű Will Humburg – szakállas, szikár alak – sietve közelítette meg a karmesteri pulpitust, és hallatlan vehemenciával vetette bele magát földije, Johannes Brahms fiatalkori zenéjébe. Nem szokott érdekelni, hogy egy karmester miként vezényel, hiszen kizárólag az számít, mi szól. Ebben az esetben azonban nem tudtam eltekinteni Humburg gesztusaitól, mert túlmozgásos dirigálása egész egyszerűen elterelte a figyelmemet a zenéről. Szélsőséges intenzitású, kortárs táncosokat megszégyenítő mozgása annyiban mindenképpen meghozta az eredményét, hogy már a második tételtől kezdve szakadt róla a víz, de közben persze a zenekar is kitűnően teljesített. Piros pont a klarinétnak jár, fekete pont a meglehetősen hamisan szóló fuvolának – bár idővel ez utóbbit is sikerült rendesen behangolni.

A koncert címadásának esetlegességétől függetlenül kitűnő választás volt Brahms 1860 körül írt 1. szerenádja, hiszen a mű sajnálatosan ritkán hallható. Remek zene, bizonyos részei születhettek volna fél évszázaddal korábban, és írhatta volna őket Beethoven – de még Haydn is ott mosolyog a scherzo- és menüett-tételek egyes megoldásai mögött –, míg természetesen a nagy Brahms már ott lapul az utánozhatatlan hangszerelésben, egyes dallamok rafináltan aszimmetrikus felépítésében. Bár a mű szerenád-jellegét erősíti a pasztorális hangvétel és a soktételesség (két scherzo-tétel és két menüett gazdagítja a hagyományos tételrendet), a dimenziók, a hangszerelés, a majd' háromnegyed órás terjedelem mind a 19. század közepének legjelentősebb műfajához, a szimfóniához közelítik a művet (nem véletlen, hogy az eredetileg kamaraegyüttesre írott darabot Brahms barátai unszolására nagyzenekarra dolgozta át, a kamaraverziót pedig megsemmisítette). És Humburg túlzott odaadása talán éppen a mű jelentőségét volt hivatott hangsúlyozni, végső soron nem sikertelenül: a nagyszabású első tétel különleges színeit, az első menüett humorát, a zárótétel lendületét tökéletesen vitte át a zenekarra, amely – ma már talán felesleges említeni – az utóbbi időben elsőrangú együttessé vált.

Hogy miért volt szükség ilyen méretű előjátékra Bartók operájához, illetve egy ekkora mű után miért akarták még A kékszakállú herceg várát is előadni, nem tudom, egyetlen koncertre elég lett volna számomra akár az egyik is. Végül mégsem bántam meg, hogy végighallgattam a meglehetősen hosszúra nyúlt koncertet. Meláth Andrea és a megbetegedett Kovács István helyére beugró Fried Péter ugyanis képesek voltak díszletek és jelmezek nélkül is a Művészetek Palotája színpadára varázsolni Judit és a Herceg drámáját, és mintha Will Humburg is visszavett volna egy kissé gesztusainak amplitúdójából – s hogy nem döntött rosszul, azt bizonyította, hogy a zenei anyagot így is tökéletesen összefogta, a figyelmet pedig nem terelte el a darab két főhőséről.

db7d2a67-757f-45be-8caa-2fdc5931f180

Nem volt világos számomra, miért maradt el a prológus, még ha egy koncertszerű előadás esetében egyértelmű is, „hol a színpad, kint-e vagy bent?”, és nem éreztem az előadás mögötti, tudatosan felépített koncepciót sem. Így például a Herceg fokozatos fakulását a mű folyamán nem valamiféle dramaturgiai fogás, hanem Fried Péter kifáradásának számlájára írtam – hangja az ötödik ajtótól kezdve nem ritkán alulmaradt a zenekar hangerejével szemben. Ezzel együtt hitelesen jelenítette meg Kékszakállú figuráját, tépelődése, hangjának olykor elbizonytalanodó magabiztossága egy mélyen emberi Herceg képet rajzolta ki, aki látszólagos ridegsége mögé rejti esendő férfi-létét.

Meláth Andrea feddhetetlen hangi megformálású Juditja is mélyen belül játszódott – ettől válhatott kifelé is hitelessé –, s ahogy ez a két, szerepében feloldódott énekes ott állt a karmester két oldalán, belső világuk fantazmagóriának kergetésében elbeszélve egymás mellett, férfi és nő efféle végtelenben sem találkozó párhuzamosa egész egyszerűen elvarázsolta a közönséget: a teremben szinte vágni lehetett a feszültséget. Amikor az ötödik ajtó monumentális dúr-mixtúrái megszólaltak – Will Humburgot dicséri a nagyszerűen felépített csúcspont –, és Fried Péter Kékszakállúja a zenének megfelelő határtalan büszkeséggel mutatta be Juditnak a birodalmát – „Ugye, hogy szép nagy, nagy ország?” –, és Judit az elnémult zenekar döbbenetétől kísérten, mintha a végtelen külső birodalom láttán először érezné meg Kékszakállú belső birodalmának határait, Meláth Andrea fázósan összefonta a karjait, fejét oldalt hajtotta, és tekintetében olyan lemondással, beletörődéssel és fájdalommal válaszolt szerelmének – „Szép és nagy a te országod.” –, hogy ezért az egyetlen pillantásért érdemes volt elmenni aznap a Művészetek Palotájába.

(2006. február 11. Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem; A Pannon Filharmonikusok koncertje - „Vágyakozás”; Brahms: D-dúr szerenád (op.11), Bartók: A kékszakállú herceg vára); km.: Meláth Andrea (szoprán), Fried Péter (basszus); vez.: Will Humburg)