Máté, Mirella

Alma Mater

2006.02.20. 00:00

Programkereső

A Zeneakadémia által szervezett Alma Mater koncertsorozat február 16-i estje, melyen eredetileg Kelemen Barnabás és édesanyja, Pertis Zsuzsa játszotta volna el Johann Sebastian Bach valamennyi hegedű-csembaló szonátáját, sok szempontból különleges koncertté vált, és nemcsak a műsorváltozás miatt.

Batta András, a Zeneakadémia rektora nyitotta meg az estét, aki elmondta, hogy sokszorosan kapcsolódik az Alma Materhez a koncert, hiszen Pertis Zsuzsa évtizedek óta tanít a Zeneakadémián, Kelemen Barnabás pedig – akit tíz éves korában vettek fel a különleges tehetségek osztályába – tavaly lett az intézmény tanársegédje, s hogy még szorosabbak legyenek a koncertet az Alma Materrel összekötő szálak, a szünet után Bozóki András kulturális miniszter fogja átnyújtani Kelemen Barnabásnak a tavaly elhunyt Kovács Dénes, a legendás hegedűművész és tanár, a Zeneakadémia egykori rektora Guarneri del Gesu jelzésű hegedűjét, amely a Magyar Állam tulajdona, s amelyet a Zeneakadémia grémiuma ítélt oda öt éves használatra a fiatal művésznek. Batta András mindehhez hozzátette, hogy Pertis Zsuzsa súlyos betegsége miatt a koncert első felében csupán két Bach-szonáta hangzik el, míg a második részben Kelemen Barnabás feleségével, Kokas Katalinnal ad elő Jean-Marie Leclair, a Bachnál bő tíz évvel fiatalabb 18. századi francia hegedűfenomén-zeneszerző tizenkét két hegedűre írott szonátájából hármat.

Az egyetlen koncert ekként két koncertté változott, Kelemen Barnabás a két részben más kamarapartnerrel és más hangszerrel játszott. De nemcsak külsőségekben, hanem hangvételét tekintve is alapvetően vált ketté az este, s talán nemcsak Bach és Leclair eltérő zenéje miatt. Igaz, e két egymástól különböző zenei világ tökéletesen megfelelt annak, amiről a koncert két része valójában szólt. Leclair kitűnően megírt, temperamentumában és formálásában is meglehetősen olaszos zenéje könnyedségével és virtuozitásával remekül illett a fiatal művészházaspár lenyűgözően egységes és izzó játékához, míg Bach elmélyültebb, nehezebben megragadható, nagyobb szellemi kihívást és az érzelmek szélesebb skáláját bejáró zenéje jobban passzolt a koncert első feléhez, anya és fia közös produkciójához.

Tudom, ha egy kritikus nem képes elfogulatlanul írni, egyetlen dolgot tehet: elfogultságát bevallja. Négy évig lehettem Pertis Zsuzsa zongora-növendéke a Zeneakadémián, így pontosan tudom, milyen mértékig otthonos a Bach-zene világában, hogy mit jelent számára egy motívum, egy zenei frázis maradéktalan megvalósítása. De ha nem tapasztaltam volna testközelből Bach és a zene iránti odaadását – amely nála soha nem volt szétválasztható –, ez az egyetlen félkoncert is elég lenne ahhoz, hogy rendkívül hajlékony, minden apró zenei részletet világosan megmutató játékát csodáljam. Hogy a hat szonáta közül miért éppen az E-dúrt (BWV 1016) és a G-dúrt (BWV 1019) választották, nem tudom, de talán nem véletlen, hogy a szólócsembaló tételt tartalmazó G-dúr is a két kiválasztott szonáta közé került, hiszen itt Pertis Zsuzsa csembalózása önmagában is búcsút vehetett a közönségtől. Merthogy – bármily nehéz is ezt leírni –, itt Pertis Zsuzsa búcsúkoncertjéről volt szó. Erről szólt a közönség vastapsban megnyilvánuló szeretete a koncert első felét követően, erről szólt Pertis Zsuzsa és Kelemen Barnabás első ráadása, egy torokszorítóan személyes emlék megidézése: huszonkét évvel ezelőtt ugyanez a fiú-anya páros szólaltatta meg – talán nem pontosan ugyanígy – Bach Parasztkantátájának slágerré vált dallamát egy zeneiskolai tanszaki hangversenyen. Erről szólt az is, hogy Pertis Zsuzsa unokája, a hegedűvel állítólag már közeli barátságban lévő, alig két éves Hanna hozta be Batta András társaságában a művésznőnek a virágcsokrot, és a búcsúról szólt mindenekelőtt Kelemen Barnabás hallatlanul alázatos játéka, az az utánozhatatlan fiúi érzékenység, amellyel például az E-dúr szonáta megrázóan szép cisz-moll tételében általam soha nem hallott hegedűhangot, valódi kíséretet varázsolt a csembaló-dallam alá.

3f371192-8f55-49dc-bbcb-9d039ef950aa

Lenyűgöző volt, hogy Kelemen Barnabás hegedűhangja a két Bach-szonáta előadásában nem hogy nem nyomta el a csembalót, de olykor – a bachi zene dramaturgiájának megfelelően – képes volt a csembaló két szólamát előtérbe állítani, s ekként világossá vált, ami a Bach-szonáták előadásaiban gyakran elsikkad, hogy itt valójában a jobbkéz-, a balkéz- és a hegedű-szólam triójának együttműködéséről, vagyis vérbeli triószonátákról – nem mellesleg Bach forradalmi újításáról – van szó, nem pedig csembalókíséretes hegedűszonátákról. És bár Kelemen Barnabás játékában több volt a hamis hang annál, ami tehetségétől és képességeitől elvárható, s együttjáték szempontjából sem sikerült néhány részlet tökéletesen, számomra mindennek nem volt jelentősége, mert az alapok voltak rendben.

Közös koncertjük utolsó számaként, második ráadásként Bach c-moll szonátájának híres Siciliano-tételét játszották el, a Bach-szonáták tételei közül azon kevesek egyikét, amelyben a csembaló valóban csak kíséri a hegedűt. És itt mintha megcserélődtek volna az anya és a fiú között a koncert során játszott szerepek: többé már nem Kelemen Barnabás vigyázott beteg édesanyja játékára, hanem – miként huszonkét évvel korábban – Pertis Zsuzsa segítette fia előadását. Nem tudom, hallhatjuk-e többet Pertis Zsuzsát a Zeneakadémián játszani, ahogy azt sem tudom, betegsége milyen fájdalmait kellett leküzdenie, hogy e koncerten felléphessen. De ahogy az egyenletesen mozgó kísérettel biztos támaszt nyújtott fia megrázóan szép hegedűjátékának, még e földöntúlian fájdalmas tételből is a büszke anya boldogsága sugárzott. És ez a Zeneakadémia nagytermét belengő, betegségen és gyötrelmeken túlmutató anyai boldogság volt az, ami számomra felejthetetlenné tette ezt az estét.

(2006. február 16. 19:30 Zeneakadémia Nagyterem; Pertis Zsuzsa (csembaló), Kelemen Barnabás és Kokas Katalin (hegedű) koncertje; Bach: E-dúr hegedű-csembaló szonáta, BWV 1016; G-dúr hegedű-csembaló szonáta, BWV 1019; Leclair: Három szonáta két hegedűre)