Eufrozina, Kende

Közös meditáció

2006.02.21. 00:00

Programkereső

Nem emlékszem, mikor hallottam utoljára Klukon Edit-szólókoncertet. Ezúttal is a véletlen részesített ebben a szerencsében: Polgár László betegsége miatt február 15-én Haydn A Megváltó hét szava a keresztfán című művének zongoraátiratát hallhattuk a Zeneakadémián. A szerencse kettős: ezt a Haydn-kortárs, de a szerző által csak jóváhagyott letétet ugyanis biztos, hogy sose hallottam.
27cd2a7d-6b01-41a6-85e1-210211a9960f

Az eredetileg 1785-ben keletkezett zene az ismertebb, hagyományos műfajú kései Haydn-művekkel annyiban rokon, hogy a legmerészebb zenei megoldások is a legnagyobb természetességgel szólalnak meg benne. A Megváltó hét szavában olykor még a szimfóniáknál, szonátáknál, vonósnégyeseknél is több az „inventio poetica”, a kísérletező kedv – miközben a zene (Dolinszky Miklós szavaival) „Haydn őszinte, népies osztrák vallásosságán átszűrt valódi meditációs zene”. A rendhagyó zenei megoldások tehát sosem öncélúak, ha olykor meglepőek is. Meglepő már a tételek hangnemének sorrendje is: a d-moll bevezetés után a hét „szonáta” hangneme: B-dúr, c-moll, E-dúr, f-moll, A-dúr, g-moll és Esz-dúr, „A földrengés” című záró tétel pedig c-moll. Ám az egyes tételeken belül is váratlan modulációkat hallhatunk. Az ötödik („Szomjazom”) tételben például az e-moll fortissimo fájdalma ellenpontozza a mozartian kedves A-dúr alaphangnem pianissimóját, a kidolgozási rész pedig (E-dúr zárlat után) egy magas b hangról indul. Bár Haydn nem úgy ábrázolja a szöveg jelentését e művében, mint később két nagy oratóriumában, itt mégsem nehéz a szomjazás víz-, a sírás könnycseppjeire asszociálnunk. A 3. szonáta („Asszony, íme a fiad”) E-dúrjának nőiessége után mellbevágóan férfias az „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem” f-mollja, a „Ma velem leszel a Paradicsomban” c-molljának végén pedig természetes a megváltó C-dúr.

A szóló zongora meglepően illik e medidatív zenéhez, kevés részlettől eltekintve: az utolsó szonáta és „A földrengés” kissé sűrűbb szövete alig adható vissza zongorán. Ugyanakkor a mű bevezetése a Mozart-zongorafantáziákkal (pl. K 396, 397, 475) áll közeli rokonságban. A zongora pedig alkalmas arra, hogy több hangszert, akár egész zenekart jelenítsen meg – ha úgy játszanak rajta. Klukon Edit is hallhatóan erre törekedett. Az első tételekben sokféle színt, hangzást csalt elő hangszeréből. Mindvégig visszafogott, befelé fordulóan fegyelmezett interpretációjában a negyedik-ötödik tétel volt az egyetlen rész, amely kevésbé tetszett. Itt játéka kissé görcsössé vált, a tizenhatodok egyformán kopogtak, nem úgy szóltak, mint a vonós pizzicato. Sokszor éreztem úgy, túl keményen fogja fel e tételeket, és gesztusaiból is úgy tűnt, liszti, chopini vehemenciával akarja megütni a hangokat, s csak az utolsó pillanatban szelídülnek meg mozdulatai. A sokkal vaskosabb zárótételekre aztán visszatért a sokszínű, zenekari hangzás, mutatva: nem fizikai fáradtság okozta a középső rész merevebb előadását, Klukon ilyennek akarta e tételeket ábrázolni.

Előadása ezzel együtt nagy élményt szerzett, és tegyük ehhez hozzá: az ismétlésekkel együtt csaknem másfél órányi anyagot beugrásként megszólaltatni igazi bravúr. Külön öröm, hogy a koncertszervezők is felkészültek a műsorváltozásra, a műismertetést nemcsak szórólapon kaptuk kézhez, hanem a koncert előtt el is hangzott.

Várom, hogy ismét hallhassak Klukon Edit-szólókonceteket is, amelyeken ismét bebizonyosodik: lehet érvényesen interpretálni nehéz műveket úgy is, hogy a zongorista személye háttérben marad. Számomra ez volt ennek az estének a legnagyobb élménye: a zene nem az előadó személyét tolta előtérbe, hanem a közös meditációt szolgálta.

(2006. február 15. 19:30 Zeneakadémia Nagyterem; Klukon Edit zongoraestje; Haydn: A Megváltó hét utolsó szava a kereszten, Hob. XX:1. C)