Jenő

Bizalom és harmónia

2006.02.23. 00:00

Programkereső

A bizalom, amellyel a karmester a zenészek felé fordul, megtérül. Kobayashi Ken-Ichiro a próbán addig nem nyugszik, amíg a zene primer elemei mellett az aktuális darab átfogó képe a legapróbb nüánszig az ő lelki fülei szerint nem rendeződik. A hangversenyen pedig a legeltökéltebben keresztülvitt zenei elképzelésen belül is képes megadni a muzsikusoknak a játék szabadságát. A kérésében benne van a köszönet, elismeri, megbecsüli a keze alatt játszó művészeket.

Persze mit érdekli a hangversenyhallgatót a zenekarvezetés pszichológiája! Ő csak a végtermékre, a koncerten megszólaló műre kíváncsi. Az odaadásnak azonban hallható eredménye van.

A Nemzeti Hangversenyteremben szombat este Mozart D-dúr hegedűversenyét és Mahler V. szimfóniáját vezényelte a Magyarországon mindig is nagy népszerűségnek örvendett japán karmester a MÁV Szimfonikus Zenekar élén. A hangverseny méltó volt a teltházra.

A Mozart-versenymű szólistája, Kokas Katalin és a Kobayashi Ken-Ichiro vezette együttes között teljes volt az összhang. Csupán az egymáshoz szokás pár üteme alatt, a darab kezdetén éreztem egy kis bizonytalanságot. Hiteles, ugyanakkor eredeti, merész felfogásban hallhattuk Mozart D-dúr hegedűversenyét. A melléktéma fortepianója soha nem volt túlzott, erőszakos, csak érzelmi többletet adott a motívumnak. Mozart versenyműveinek kidolgozási részében, ha figyelmetlen az előadó, a modulatív, gyors szekvenciák néha a hiábavaló, unalmas virtuozitás érzetét keltik. Kokas Katalin interpretációjában azonban minden akkordfelbontásnak megvolt a maga értelme és iránya a modulációs folyamatban.

A második tétel a hatalmas teremben is merte vállalni a piano intimitását. A szólista különös gyengédséggel játszotta a zárótéma felütéseit, és tudott élni a szabadsággal, amelyet az együttes pontosságával és megbízhatóságával nyújtott a számára. Az utolsó tétel nem jópofa volt, hanem valóban humoros! Sokszor hallani olyan kadenciákat, amelyek szokatlan, „direkt érdekes” hangnemi kitéréseikkel, szószátyár futamaikkal hasonló ellenérzéseket keltenek, mint a hiábavalóan virtuóz futamok. A hegedűművésznő azonban saját maga által írt, arányos és kompakt kadenciákat játszott, amelyek nem törték ketté a zenei folyamatot. Ráadásként Bach Gravéját adta elő az a-moll szólószonátából.

„Alig várom, hogy ismét együtt muzsikáljunk!” – sugárzott Kobayashi Ken-Ichiróról, ahogyan a szünet után beviharzott a színpadra. Lehajtott fejjel és leeresztett pálcával, mégis intenzív jelenléttel állt a karmesteri dobogón a Mahler-szimfónia első, igényesen megszólaltatott trombitaszólója alatt. Utána viszont, ahogy felemelte a kezét, arról úgy lehetett olvasni, mint egy kottából. Minden zenei elemet megmutatott: triolás felütést, tremolót, messa di vocét. Ritmust, dinamikát, arányokat, és hangszínt. Az erős zenei elképzelés eredményeképpen a gyászinduló megkomponált szaggatottsága ellenére is egységes tételt alkotott. Együttjáték tekintetében egyedül a végső nagy trombitaszólót követő rézfúvósokon megszólaló, nápolyi akkordos álzárlat hagyott maga után némi kívánnivalót. A második tétel végi ősrobbanást követő lecsengés viszont elvarázsolt hangulatot teremtett. Bravó, tuba!

aeedb7bb-7448-431f-8005-2d34f35f8cc9

A barátok közt is csaknem húszperces harmadik tételnek voltak olyan ütemei, amelyekben a zenekar belefáradt a vaskos matériával való küzdelembe – s így a közönség is. Ha a feszültség fenntartása nem is mindig sikerült tökéletesen, annak visszanyerése csak pillanatok kérdése volt. Nem csak az első kürt, hanem az egész kürtszólam megbízható játéka is külön említést érdemel. A tételvégi kürt–harsona párbeszédből pontosság szempontjából az előbbi került ki győztesen. Az erőteljes Scherzo néhol nosztalgikus parfümmel szórt bécsi keringőbe, máskor fejvesztett danse macabre-ba, majd váratlanul alpesi ländlerbe hajló elemei groteszk, ugyanakkor autentikus egyveleget alkottak a MÁV Szimfonikus Zenekar előadásában.

A lassú tételben különleges morajra lettem figyelmes: a húrosok mellett mintha a fúvós hangszercsalád egy tagja is beszállt volna az érzelmes melódiába. Aztán rájöttem, hogy csak Kobayashi Ken-Ichiro mormolja, gerjeszti magában a dallamot. Elég hangosan tehette, ha az első emeleti karzatról is világosan ki lehetett venni. Az egymásra halmozott, csúcspont előtt subito pianóba fojtott finálék sokaságából dicsőségesen bontakozott ki a nagy Cisz-dúr zárlat az utolsó tételben. Kétszer is. Ugyanis ráadásként – mi mást is lehetne még játszani egy ilyen nagy volumenű, sokrétű, és csaknem nyolcvan perces darab után? – még egyszer elhangzott a mű nagy, végső strettája. Ha lehet, még gyorsabban.

(2006. február 18. Nemzeti Hangversenyterem; a MÁV Szimfonikus Zenekar koncertje; Mozart: D-dúr hegedűverseny, K 218; Mahler: V. szimfónia; km.: Kokas Katalin (hegedű); vez.: Kobayashi Ken-Ichiro)