Lukács

Átlaghangverseny

2006.02.24. 00:00

Programkereső

Három közismert nagy mű két külföldi vendégművésszel: ezt nyújtotta a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar Rapszódia-bérletének negyedik koncertje február 21-én. Az együttes jól tervezett bérletpolitikája és hazai viszonylatban jónak mondható anyagi lehetőségei sikerrel csalogatták be a közönséget, amely megtöltötte a Zeneakadémia Nagytermét, és hálásan fogadta a szélesebb hallgatóközönség számára könnyen feldolgozható műsort.

Bérleti hangverseny, Zeneakadémia, hagyományos műsor: átlaghangverseny? Kritkusként mindenesetre – úgy tűnik – egyedül kibicelek.

En Shaót valamelyik hazai karmesterversenyen ismertük meg – azóta fölötte is elszállt néhány év, kedves, ám robusztus lénye mégis ismerős. Julian Bliss viszont az ifjú művészgeneráció tagja, aki több mint ígéretes: már az EMI Classics-nál is jelent meg lemeze (itt tehát bevallom, hogy lehetnék elfogult – nem vagyok). Ígéretes tehetség egy van a színpadon: a Telekom Zenekar. Kiérdemelhetnék az „ifjúsági zenekar” nevet – az átlagéletkor harminc alatt. A tagság mosolygós, lelkes, kommunikatív (az egyes zeneszámok közt is). Jó zenészek. Környei Zsófia koncertmester, Bodó Antónia, a szekund egyik szólamvezetője például az Akadémia vonósnégyes tagja, le se tagadhatnák, kiderül abból, ahogy figyelnek egymásra. De másoknál is feltűnik, mennyire képesek egymásra nézni, nem csak a karmesterre vagy a kottába. Tudom, hogy ez nem zenei kategória, mégis: szimpatikus zenészek, drukkolok nekik. Velük igazán elfogult vagyok.

Elégedett mégsem. Schubert Befejezetlen szimfóniájában ugyan gyönyörű a G-dúr melléktéma, mely a csellókon szólal meg, a zenekar egyik legegységesebb, legstabilabb szólamán. A hegedűk hangja messze nem tetszik ennyire, kicsit fémes, kicsit érdes, pedig nem szól szét – itt van még min dolgozni. A fafúvók hamisak, különösen a fagott, a második tételben a klarinét. A rezek pedig masszaként szólnak, és már a Schubert-műben túl erősek a fortékban.

1a3737cd-8a51-4b6c-bfdc-c6de0fa29838

Mozart Klarinétversenye igazándiból az egyetlen versenymű erre a hangszerre. Ha valaki eljátssza, azt feltételeznénk, oka és célja van vele. Julian Bliss előadásának egyetlen érdekessége van: hogy – hasonlóan Sabina Meyerhez – basszetklarinéton adja elő. Így megszólalhatnak azok a mély hangok, amelyeket jobb híján egy oktávval feljebb szokás játszani „normális” klarinéton. Basszetklarinéton a mozarti futamok nem törnek meg, a hangszer három oktávon énekelhetne. Sajnos nem énekel. Mozart legletisztultabb zenéje így ugyan szép hangon, de minden különösebb invenció nélkül szólal meg. A zenekar pedig lötyög, hiába a csökkentett méret. Aztán a második tétel közepén, mikor visszatér a téma, végre olyan pianissimót hallunk, amely a legnagyobbaknál is ritka, rögtön abbamarad a közönség köhöghetnékje. De sajnos több hasonló helyet nem tudok kiemelni. A hegedű és a fuvola unisonójából a fuvola kilóg, a kísérő vonósok sincsenek együtt – ekkor már többen nézik a hangversenymestert, mint a karmestert – akár rá is foghatjuk tehát, ő a hibás. Az biztos, hogy neki sincs sok elképzelése a Mozart-műről.

Brahms második szimfóniája pedig egyszerűen sok. Itt már kezdettől hallható, hogy az erő legyőzi a szépséget. A mű végén persze óriási a taps, nekem pedig az az érzésem, a próbák nagy részén a kódát gyakorolhatták. A záró tételben egyébként igazán együtt van a zenekar, de a második-harmadik tételből hiányzik minden játékosság, az elsőből a nyugalom, a negyedikből a jó kedv. Nem rossz előadás, csak nem is jó. Amolyan „minek”. Pedig a karmester kellően határozott. A tempók jók, inkább gyorsak, néha talán egy hangyányival gyorsabbak annál, amire az együttes képes. A zenészek megtanulták a kottát, lelkesen, odaadással zenélnek, ez látszik. Mi kell ahhoz, hogy jelentős produkció váljék egy ilyen hangversenyből?

Egyrészt olyan karmester, akinek a művekről kiforrott zenei elképzelése van, amelyben nemcsak a halk, hangos, lassú, gyors kategóriák léteznek, hanem pl. hangsúlyok, zenei gondolatok, struktúrák is. Az se baj, ha a szólista is hozzáad a zenéhez valamit, túl azon, hogy megszólaltatja kottájának hangjait. És szükséges, hogy a zenészek is tudják: a Telekom Zenekar többre képes. A továbblépéshez azonban nagyon sokat és nagyon rendszeresen, aprólékosan kell dolgozni – nem annyira a műveken, mint amennyire az együttesen. Eddig: az elfogadható szintig eljutni sokkal könnyebb, mint továbblépni. De egy ilyen fiatal zenekarnak kötelező – és érdemes.

(2006. február 21. 19:30 Zeneakadémia Nagyterme; A Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar koncertje; Schubert: Befejezetlen szimfónia; Mozart: A-dúr klarinétverseny, K 622; Brahms: II. szimfónia; km.: Julian Bliss (basszetklarinét), vez.: En Shao)