Máté, Mirella

EQ

2006.02.27. 00:00

Programkereső

Adott egy zongorista, aki arról híres, hogy a 20-21. század zenéjéből bármit lezongorázik. Akár fejből is. Ez már magában elég ahhoz, hogy tiszteljük. Társul ehhez technikája, mely közismerten brilliáns. Mi történik, ha kilép a legmodernebb repertoárból?
b5c7db89-161a-4ecf-bf95-515971f93e8b

Egyetlen koncert alapján természetesen nem ildomos erre válaszolni. Mégis: számomra nagy meglepetés volt Pierre-Laurent Aimard hangversenye, mely „A zongora” című, hazai viszonylatban talán a legrangoabb bérletsorozatban hangzott el. Tudom, ismét sokan fognak velem vitatkozni: a közönség jelentős részének nagyon tetszett a koncert – nekem pedig nagyon nem.

Már Debussy nagy sorozata, a Prelűdök első kötete vegyes érzéseket váltott ki belőlem. Alighanem kétféle Debussy-felfogás létezik. Fazekas Gergely például a Hangjegyzet 6. számában (2004 ősz) Walter Gieseking Debussy-játékában azt kifogásolja, hogy túl érzéki: „Vibráló virtuozitása, érzékeny billentése, kifinomult pedálkezelése zene és erotika talán soha nem tapasztalt egységét hozza létre”, írja. Én nem lennék ilyen sommás Giesekinggel kapcsolatban, ami viszont Aimard Debussy-játékát illeti, arra az erotika gyanújnak még az árnya se vetülhet, épp ellenkezőleg.

Lehet, hogy ez nem baj – bár a magam részéről ebben a vonatkozásban is Giesekinggel értek egyet. Aimard helyenként bámulatos sokszínűséggel szólaltatja meg a zongorát, játékában mégis van valami nem természetes. Ha azt mondom, embertelen, az talán túlzás, de túl sok emberi vonást hiába keresnék zongorázásában. A Sisley-képeket felidéző Voiles- („Vitorlák”) tétel visszafogottsága túl kevés, az „Amit a nyugati szél látott” harsánysága nem elég finom. Ennél is zavaróbb, hogy Puck tánca darabos, a Félbeszakadt szerenád is humortalan. Az elsüllyedt katedrális Aimard interpretálásában akár lehetne Elsüllyedt hajó, „A Titanic bukása”: nem hallom sem a harangokat, sem a darab „süllyedésében” is meglévő emelkedettségét, a víz alatt is növekvő teret – csak a zsongást.

Közben rendre úgy érzem, Aimard túlzottan is szó szerint értelmezi a darabok címét – nála (Gyarmati Eszter találó szavaival) nem „a lábtörlő alá rejtett tartalékkulcs” a művek címe. Még ennél is jobban meglep, hogy Aimard – minden híresztelés ellenére – görcsös. Részint fújtat, a feszültség nem a zenéjében, hanem a fogain szűrődik át – hová lett a legendás légzési technikája? Másrészt nem szépek a trillái, különösen a terctrillák bukdácsolnak. (Aki a zongorára szeretné kenni a hibát, emlékezzék vissza Virszaladze finom trilláira ugyanezen a hangszeren). Van persze Aimard előadásának erénye is: a tizenkét apró darab csodálatos egységgé áll össze, ritkán hallani, hogy ennyire összefüggő a mű egésze.

Kurtág Játékokja már közelebb áll Aimard igazi arcához. Ám itt sem érzem elég finomnak, elég közép-európainak a humort, a játékosságot. „A megvadult lenhajú lány” a francia zongoristánál csak címében és utolsó akkordjában Debussy, amúgy inkább pirosra festett kisördög vagy bohóc, aki Debussyt gúnyolja. Szerintem ez a mű félreértése. Hasonlóan: a „Játék a végtelennel”-ben sem a játékot, sem a végtelent nem lelem. Ezzel együtt a nyolc Kurtág-darab hozza a legjobb élményt az este folyamán.

A szünet után következett kedvenc Schumann-művem, a Szimfonikus etűdök, amelyet Aimard a posthumus variációkkal együtt szólaltatott meg. Számomra ez a szenvedés meghosszabbítását jelentette, de úgy láttam, számára is. Itt már csak az nem vette észre, mennyire görcsösen, erőlködve játszik, aki nem akarta. A zongoristának a mű végén alig maradt ereje meghajolni, s bár a meghajlás nem a produkció része, darabossága, méltóságot, nyugalmat nélkülöző sietsége a teljes Schumann-műre visszautalt. A Schumann-műre, melynek vége szinte értékelhetetlen volt (nem elsősorban az utolsó ütemek tévesztésére gondolok), a „molto animato” nála azt jelentette: „gyorsabban” – de ha egy előadás egészéből hiányzik a lélek, akkor nem is jelenthet mást.

Pedig egyik-másik lassabb posthumus variációban kiderült, hogy Aimard akár szépen is zongorázhatna – annál értehetlenebb, miért a düh az egyetlen érzelem, amit bemutatott. Sajnos ez a technika rovására ment – a tizenhatodok rendre összeakadtak, s ha a leütött akkord még egyszerre szólalt is meg, ritkán maradt abba egyszerre. Schumann rendkívül tudatosan építkezik, hosszasan készít elő egy-egy indulatmenetet. Aimard előadásában azonban e helyeken gyakran üresjáratokat tapasztalhattunk, a fortissimók tehát nem voltak felépítve, így vagdalkozásnak hatottak. Holott a darab elején kiderült, képes ő szépen és értelmesen vezetni a szólamokat, csak aztán mintha az egésztől elment volna a kedve, s túl akart volna lenni a koncerten.

A ráadásként eljátszott Debussy-műben, a Nyolcujjas etűdben aztán megint megvillantotta technikai tudását, de számomra ez is (és bizonyos értelemben Kurtág Pantomimja is) azt bizonyította: Aimard-nak nem a zongorával vagy a zongorázással, hanem az érzelmekkel van problémája. Hogy ez mennyire egyszeri vagy átmeneti, nem tudom. De úgy érzem, Aimard számára könnyebben érthető a huszadik század teljes zongorarepertoárja, mint Flaubert vonatkozó műve. Ezért nem tetszett a koncertje.

(2006. február 23. 19:30 Zeneakadémia Nagyterme; Pierre-Laurent Aimard zongoraestje; Debussy: Prelűdök – I. kötet; Kurtág: Játékok – válogatás; Schumann: Szimfonikus etűdök, op. 13)