Gellért, Mercédesz

Nemzetközi Kurtág

2006.02.28. 00:00

Programkereső

Hogy a végén kezdjem: Pierre-Laurent Aimard olyan meglepő ráadásokat adott, hogy már azért megérte volna elmenni a koncertre. Schumann Szimfonikus etűdjei után bekonferált egy etűdöt, amely, mint mondta, nem Schumann, és tényleg nem az, mert Ligeti.

De a közönség ezúttal nem úgy hallgatta a darabot, hogy Ligeti, hanem mint ráadásszámot, leesett állal, hogy jóságos ég, de nagyon tud ez a zongorista. A tapsra jött a következő darab, a Pantomim Kurtágtól. Úgy kell előadni, hogy a zongorista nem ér a billentyűkhöz, nem üt le egyetlen hangot sem, de mégis meg van írva, belekezd, van közepe és van befejezése, kerek a mű. A többi a közönség dolga. Ha akarjuk, vicc, mert úgy is érvényes, és annyira meglepő, amikor a nagy előadói erőfeszítésből egyetlen hang sem születik meg, hogy óhatatlanul elneveti magát az ember, bár tulajdonképpen nincs min, a darab létezik, hallható, mert látható, tény, hogy lemezen kissé nehezen élne meg, de attól még zene.

Ez az egyik tanulsága Aimard föllépésének. Hogy a XX. század zenéje jó pillanataiban tökéletesen illik a XIX. századhoz vagy a századfordulóhoz. Nincs más nyelv, a zongora az zongora, a zenész ugyanaz a zenész, és Ligetinek vagy Kurtágnak nem mások a céljai, mint Schumann-nak vagy Debussynek. A hangverseny első részében Debussy Prelűdjeit logikusan folytatták a részletek a Játékokból, persze a hallgatót segíti az a kis előadói körültekintés, hogy nem sokkal A lenhajú lány után következik A megvadult lenhajú lány. Ez azonban tényleg csak segítség, nem lényeges. A lényeges az, hogy Pierre-Laurent Aimard ugyanazzal az odaadással, ugyanazzal a szándékkal és ugyanazon a hangon játszik Debussyt és Kurtágot.

Vitatni persze lehet ezt a hangszínt, amelyben van egy kis visszafogottság, van egy kis fátyol - mi nem ehhez vagyunk hozzászokva. Nekünk Debussy hangok egymásutánja, zene és nem impresszionizmus, akusztika és nem optika, markáns, férfias játék, nem fény és szín. Eleinte ezzel mintha nem is tudott volna mit kezdeni a közönség, hiszen rendben, látjuk, hogy nagyon tud zongorázni Aimard, de mikor jön már az a jó kis henger, téboly és elsöprés? Vagy csak üljünk itt, és örüljünk annak, milyen gyönyörűen szól a zongora?

Nem mintha ez olyan rossz program lenne. Viszont jött egy kis tragédia, nagy és idegesítő köhögőkoncert, és amikor annak csillapodtával a zongorista játszani kezdett, két éleset fütytyentett egy mobiltelefon. Aimard megállt, türelmetlen mozdulatot tett, és kezdte elölről Anacapri dombjait. Ő játszott attól kezdve rámenősebben, vagy a nézőtér szállt magába, hogy miért is vagyunk enynyire tuskók, nehéz lenne megmondani, de hirtelen elevenebb lett a légkör.

Aimard ritmusa fantasztikus, feszült, vibráló, természetes és érdekes ellentmondásban van zongorahangja lágyságával. A hangerőben mindig van valami visszafogottság, alacsonyabbra van csavarva az alapjárat, de ezt teljesen megbolondítja, hogy közben minden feszül, pattan, ernyed és szorul, lélegzik és dobban. Ha Aimard Kurtágot játszik, akkor egyszerre megérti az ember, hogy a jóleső és önelégült borzongás, amihez a "kortárs zenét hallgatok" arckifejezést szoktuk vágni, tökéletesen téves irány. Lassan talán megszokjuk majd: nem azért ír valaki zenét, hogy másnak rossz legyen.

Pierre-Laurent Aimard hangversenye, Zeneakadémia