Gyöngyi

Megvilágítás

2006.03.21. 00:00

Programkereső

A BKK elviselhetetlen akusztikájú és atmoszférájú termében lóg az idei Tavaszi Fesztivál logója: felül Bartók, alul Mozart. Bartók kívül kerül a reflektorok fényén, a szó fizikai értelmében. Az idei fesztivál mintha inkább szólna Mozartról, mint róla – de (az egyenlőség jegyében?) a nyitókoncerten egyikük se szerepel, a logót leszámítva.

Abban se vagyok biztos, hogy ez a nyitókoncert. Épp három helyen lehetnék péntek este – a Kongresszusi Központba a Suisse Romande miatt megyek, meg persze Eötvös Péter miatt. A zenekar és a karmester egyaránt inkább Bartókhoz „húz”. Eötvös Péter irdatlan hosszú című művét (Concerto for Acoustic Piano, Keyboard and Orchestra), melynek magyarországi bemutatóját hallhatjuk, Bartóknak ajánlotta – ha ezt nem tudnánk, akkor is hallanánk. Előtte Ligeti Lontano című műve hangzik el – és kiderül: Eötvös nem udvariasságból tűzte műsorra ezt a szinte klasszikusnak mondható „nyitányt”, hanem mert meg akarja mutatni: mennyi finomság, játéklehetőség rejlik a végtelenséget árasztó négynegyedek mögött. A zenekar remek, gondolom, meg látom is, noha nem mindig hallom. Egy gondosan beintett csellópizzicato ebben a teremben pantomimnek tűnik. Uszoda, mondja egyik kritikustársam a szünetben, nekem inkább valami sportaréna akusztikája jut eszembe, pedig a terem közepén ülök, épp csak az erkélyről pattan a nyakamba a hang, így keverődik ki a szokolrádiós hangzás. Nem tudom, ha majd az új kongresszusi terem is megépül, vajon a Nagyvásárcsarnokba hívják-e meg a világ egyik legjobb zenekarát. Lontano – ennyiben jogos a darabválasztás, minden jó messziről szól: egy másik kritikustársam dicsekszik, hogy az erkélyen mindent hall, igaz, mindent épp az ellenkező oldalról.

Azért szükséges ennyit foglalkozni az akusztikával, mert Eötvös Péter művészetének lényege a hangzás. Legyen az elektronikus vagy valódi, mint most bemutatott művében a két zongora, legyen Stravinsky műve igazi zenekarral előadva (mint most) vagy kikeverve (mint CD-jén, ld. még a világ egyik legjobb Beethoven Ötödikjét, ha jól emlékszem, tizenkilenc előadóval és Eötvös vezényletével): csak szóljon. Tehát ennél jobban véletlenül se szúrhattak volna ki vele, nemhogy direkt. A versenymű (rövidített címe: CAP-KO) pedig alighanem remekmű. Bartók I. zongoraversenye úgy van mindvégig jelen, hogy ha nem akarjuk, nem foglalkozunk vele.

b5c7db89-161a-4ecf-bf95-515971f93e8b

A zongoráknál Pierre-Laurent Aimard, ezúttal elemében – felszabadultan pattan egyik székről a másikra, irigylésre méltó könnyedséggel játssza igencsak nehéznek tűnő szólamát, szólamait, úgy tűnik, különösen a villanyzongora-játékot élvezi. (De jó volna hallani, mekkora a két zongora közti hangzásbeli különbség valójában!) A darab ötletgazdag, a zenekari rétegek jó hangzó körülmények között egymáson tűnnének át – így az ütőkből kicsit többet hallunk, mint másokból. Ezt se bánom, az ütős szekció önmagában is élvezetet hozna (ld. még Bartók-zongoraversenyek). Nem tudom, mit kellene gondolnom a műről és az előadásról – csak érzem: sokminden első hallásra világos, a darab szellemes és elgondolkodtató, érdemes lenne többször meghallgatni. Eötvös úgy vezényel, mint a matematikus agyú zeneszerző-karmesterek, pl. Boulez: látványnak nem túl ingergazdag a mozgása, annál logikusabb – és ennél a zenénél nem árt egy biztos pont, akire a zenekar mindent rábízhat.

A Suisse Romande persze szokva van a modernhez. Fénykorukban Ernest Ansermet vezette őket, akinek a repertoárján nyolcvan százalék volt a modern, negyven százalék az orosz (a maradékban pedig találhatunk többek közt remek Beethoven- és Haydn-szimfóniákat). A Tavaszi áldozat – a második félidő penzuma – tehát számukra hazai pálya. Eötvöstől kirobbanó előadást várnék – ehelyett meglepően nyugodt tempóban hallhatjuk ezt a közel száz éves tavaszünnepet. Aztán kiderül, hogy a lassú tempó csak álca: ürügy, ahol minden kap egy kicsit más megvilágítást, mint amit megszoktunk. Egyszerre meghallhatunk olyan szólamokat, amelyek máskor árnyékban szeretnek maradni. Ahogy haladunk előre, egyre nagyobb feszültséggel telik meg a lassú tempó. Klemperer Petruskája jut eszembe: Eötvös előadását hallgatva úgy érzem, ezt nem is szabad (de talán nem is lehet) gyorsabban játszani. A mű megtelik humorral, játékkal – a pogányság nem barbárság, a nyers erők mögött ugyanúgy ott az ember, mint a kifinomultabb, civilizáltabb ünneplések mögött.

Méltó nyitánya volt ez az idei Budapesti Tavaszi Fesztiválnak, ha a helyszíntől eltekintünk (a matyóhímzéses fafaragásról ezúttal nem is beszélek). Bartók modernsége, Mozart racionális szellemessége – vagy fordítva? Mindegy: jó zenék, nagyszerű zenészek, kiváló előadás. Jöhet a tavasz.

(2006. március 17. 19:30 Budapesti Kongresszusi Központ; A Suisse Romande Zenekar koncertje; Ligeti György: Lontano; Eötvös Péter: CAP-KO (Bartók Bélának ajánlva) - zongoraverseny akusztikus és elektromos zongorára (magyarországi bemutató); Stravinsky: Tavaszi áldozat; km.: Pierre-Laurent Aimard (zongora); vez.: Eötvös Péter)