István, Vajk

Foltok

2006.03.22. 00:00

Programkereső

Amikor általános iskola ötödikben az énektanárnő felszólított minket, hogy soroljunk fel öt Mozart-operát, kicsit gondban voltam. Mert addig ment, hogy Varázsfuvola, Szöktetés, Figaro, valahogy még a Don Giovanni is eszembe jutott – és kicsit szégyelltem, hogy a Cosi nem. Aztán kivágtam magamat A színigazgatóval, annak legalább a nyitányát ismertem.

Már akkor Mozart-rajongónak tartottam magam, de ebből a hatból kettő még évekig adat maradt: lemezen nem vettük meg, játszani pedig nem játszották őket. De hogy még hány operát írt Mozart ezeken kívül is, az csak jóval később derült ki számomra.

Ha nagyon őszinte akarok lenni, bevallom: ma sem vagyok biztos benne, hogy hallottam akár egyszer is az összeset. És ha még ennél is őszintébb lennék, azt is bevallanám: hosszú még az élet… Néhány hónapja egy tízlemezes összkiadás-részletet unatkoztam végig – igaz, ott az általam másoknál sokkal kevesebbre értékelt régizene-gigász, Harnoncourt volt a karmester. Március 18-án este a Zeneakadémián pedig az általam másoknál sokkal többre értékelt Fischer Ádám vezényelte A pásztorkirály hangversenyszerű előadását.

A pásztorkirály Mozart sokadik operája, talán a tizedik, összesen talán huszonhármat írt, ha a töredékeket, kísérőzenéket és baletteket is számoljuk. Márpedig miért ne számolnánk pl. a Varázsfuvola mélységeit megelőlegző Thamost, vagy akár a Gyöngyösit megihlető Kairói ludat. Vannak tehát a mozarti életműben rejtett tartalékok, ismeretlen foltok, „új” művet megismerni mindig nagy várakozás.

Fischer Ádám három zenekara közül ezúttal a Dán Rádió Kamarazenekarát hozta magával, azt az együttest, amellyel rögzítették is ezeket a kevésbé ismert opuszokat. A zenekar remekül szólt már a nyitányban is – az árnyalt, polifon hangzás később a kíséretekben is megmaradt. A csúcspontok hegyesen, keményen szóltak, a dallamosabb helyeken jól hallhattuk a mellékszólamokat – külön kiemelném a második hegedűket, akik talán az ülésrendnek köszönhetően is végig nagyszerűen szekundáltak.

3ce1e2fc-2179-467a-85a1-2376b15efecd

Az énekesekről már messze nem vagyok ilyen jó véleménnyel. Igazán csak az Elisát alakító Ditte Andersen teljesítménye nevezhető világszínvonalúnak, a német Lothar Odinius (Agenore) pedig igen jónak. A címszerepet éneklő Oleszja Golovneva messze elmaradt „szerelmétől” hangerőben és a koloratúrákban egyaránt. A magát a legnagyobb sztárként eladó Stefano Ferrarit (Alessandro) elviselni se volt könnyű: hangi tisztasága ellentétben állt viselkedésével (amely egyébként következhetett szerepéből, a metastasiói szövegkönyv utálatos talpnyalásából is). A cseh származású Katerina Beranováról jobb nem is beszélni – ő nemcsak hamis volt, hanem zeneileg is ízléstelen. A recitativókban jobb ötlet híján mindegyik énekes sietett. De nemcsak ettől volt unalmas ez a szombat este.

Mozartnak ebben az operájában az áriák jobbára egy kaptafára íródtak. A versenymű-tételszerű szerkezet, a mindenkinek kijutó bravúrkoloratúrák nyilván a kor ízlését voltak hivatva kiszolgálni. Mozart ebből a közhelyszerű ketrecből tört ki később; akár az Idomeneo hagyományosabb, akár a Szöktetés tenyeres-talpas német, akár a Da Ponte-operák utánozhatatlan megoldásaira is gondolhatunk. A közhelyes formanyelvhez néhány szép dallam társul – Mozart persze itt is Mozart. Néhány ária hangszerelése feltűnően izgalmas. Másutt felismerjük a G-dúr hegedűverseny bevezetését (ezúttal B-dúrban). A szünetben azon kapom magam, hogy a Cosiból dúdolgatok – nyilván A pásztorkirályból vettem az asszociációt. De ha százszor hallgatnám meg A pásztorkirályt, gyanítom, akkor is a Cosit fütyörészném.

Valljuk hát be: lehet, hogy a Mozart-év egyik tanulsága az, hogy vannak kevésbé érett, horriblie dictu unalmas Mozart-művek. Ennek az estének azonban van egy másik konklúziója is: hiába az árnyalt zenekari hangzás, a lendületes tempók, a fafúvók érzékien szép megszólalásai, hiányzik valami az interpretációból. Fischer tolmácsolásában ugyanis hemzsegnek a régizenés manírok. Különösen a szordinált vonóskar „nyögései” zavarnak – minden hosszabb hangon van két „kacsacsőr”, crescendo-decrescendo. Zavar, fáraszt és untat – sőt egy idő után határozottan idegesít.

Nem gondolom, hogy ebben kizárólag Fischer Ádám a hibás. Ő csak követ egy olyan konszenzust, amely ma már a legelterjedtebb: a régizenés előadói hagyományt. Anélkül, hogy igazán régizenés lenne. Jobban örülnék, ha elszakadna tőle – ha merné Klemperer, Fricsay Mozart-interpretációs iskoláját folytatni. Ma azonban ezt nem szabad, vagy nagy merészség kell hozzá. Így marad az öszvérmegoldás, amely se nem régizenés, se nem hagyományos, összességében leginkább semmilyen. Foltokban szép, foltokban érdekes – mint Mozart tizenkilenc éves kori operája, A pásztorkirály.

(2006. március 18. 19:30; Zeneakadémia Nagyterme; Mozart: Il Re pastore, K 208; km.: Aminta: Oleszja Golovneva; Elisa: Ditte Andersen; Alessandro: Stefano Ferrari; Tamiri: Katerina Beranova; Agenore: Lothar Odinius; Dán Rádió Kamarazenekara; vez.: Fischer Ádám)