Gyöngyi

Charpentier, Alföldi

2006.04.03. 00:00

Programkereső

Az idei Tavaszi Fesztivál egyik különlegességeként harangozták be Marc-Antoine Charpentier Magyarországon még soha nem játszott három bibliai történetének március 20-i szcenírozott előadását, mely egyben a több mint 300 éves zenék magyarországi bemutatójának is számított.

Az est valóban izgalmasnak ígérkezett, merthogy a sokoldalúságáról híres, s az utóbbi években az operarendezéssel is flörtölő Alföldi Róbert jegyezte a produkciót rendezőként, a zenei irányítást a Versailles-i Barokk Zenei Központ zenei vezetője, Olivier Schneebeli vállalta saját kórusa és a Savaria Barokk Zenekar élén, a francia régizenei mozgalom három kitűnő fiatal képviselője énekelte a főszerepeket, és három lenyűgözően tehetséges, fiatal táncos – Gergye Krisztián, Szabó Csongor és Zambrzycki Ádám – voltak az est táncos szólistái. Tovább fokozta a várakozást – bennem legalábbis –, hogy a nagy dérrel-dúrral beharangozott produkció bemutatójára néhány hónappal korábban a Versailles-i Királyi Kastélyban került sor, ráadásul első alkalommal adtak elő a Napkirály eredeti játszóhelyén francia barokk operát külföldi partnerek közreműködésével. Nagy dicsőség lehet a miénk, gondolhattuk tehát az előadás előtt.

Ha azonban ugyanazt lehetett látni-hallani december elején Versailles-ban, mint amit most a Thália színházban, akkor nincs sok okunk a büszkeségre. Merthogy a március 20-i előadás nemhogy a világ operajátszásának élvonalába nem tartozott, de bizonyos pillanatokban egész egyszerűen kínos volt. Ha valamiért mégis megérte az este, az egyedül Charpentier-nak és varázslatosan szép zenéjének köszönhető, bár a zene befogadását némileg nehezítette, hogy a Savaria Barokk Zenekar finoman szólva sem volt csúcsformában: utólag nehéz eldöntenem, hogy a hegedűk, vagy a fuvolák játszottak többször hamisan – talán azért a hegedűk, mert nekik több zenei anyag jutott a bő másfél óra alatt. A tiszta pillanatok persze némileg kárpótolták a hallgatót, s ilyenkor kiderült, hogy a Savaria jobb napokon kitűnő zenekar lehet.

Olivier Schneebeli, az est karmestere alapvetően biztos kézzel fogta össze az együttest, de úgy tűnt, a Thália színház akusztikájával – pontosabban azzal a katasztrofális jelenséggel, amit jobb híján e terem akusztikájának nevezhetünk – nem tudott boldogulni. A kitűnően teljesítő kórus, mely a Versailles-i Barokk Zenei Központ végzett és aktív hallgatóiból, vagyis a 17. századi viszonyoknak megfelelően felnőttekből és gyermekekből áll, gyakran volt aszinkronban a zenekarral, amire magyarázatot adhat, hogy a színpad mélyén nyilván semmit nem lehetett hallani a színpad előtt játszó zenekarból – ez a magyarázat azonban vajmi keveset változtat a hallgató rossz érzésén. Zenei szempontból maradéktalan élményt a három szólista nyújtott, a basszbariton Marc Labonett, valamint a két kontratenor, Jean-François Novelli és Cyril Auvity. Különösen utóbbi rendelkezett csodálatos hangszínnel, azzal az utánozhatatlan franciás tenorhanggal, mely finomsága ellenére egy-egy pillanatban varázslatos fénnyel képes telítődni, de mindhárman tökéletes stílusismerettel, érzékenységgel és mélyen zenei kifejezőerővel formálták meg a szólamukat.

Ami a rendezést illeti, számomra Alföldi elképzelésének egyetlen erénye az volt, hogy nem tette élvezhetetlenné a zenét, mert bár volt néhány szép és drámai pillanata az előadásnak, nem éreztem mögötte a koncepciót, s bevallom őszintén, ahogy fokozatosan haladtunk előre a három bibliai történetben, lassan felmerült bennem a kérdés, hogy miért is kellett Alföldinek elvállalnia ezt a rendezést. A feladat ugyanis szinte megvalósíthatatlan. Itt van ez a három latin nyelvű, biblia tárgyú történet, melyet Charpentier 35 hasonló műfajú darabja közül választottak ki egy egyestés produkcióra: az első Saul történetének egy epizódját, Saul és Jonatán halálát beszéli el, a második Krisztus születésére való várakozás egy pillanatát merevíti ki a pásztorok és az angyalok párbeszédén keresztül, a harmadik pedig az Újszövetség jól ismert epizódjáról, Heródes gyermekmészárlásáról szól – a cselekménye egyiknek sem túl gazdag, s nem hinném, hogy valamiféle eredeti értelmezés nélkül egy profán színházteremben egy nemzetközi fesztivál részeként átélhetővé tehető az, amit ez a három mű képvisel.

cd884e8f-22ba-4874-9afa-d06dad568032

Az még a kisebbik baj, hogy Alföldi jól ismert elemekkel dolgozik, mint amilyen például az énekesek táncosokkal való megkettőzésének kliséje; sokkal problematikusabbnak tartom, hogy sem egységes színházi nyelvet nem használ, sem az eklektikus színházi megoldások alkalmazása terén nem következetes. Ha a három nagyszerű táncosnak köszönhetően sikerül engem, a nézőt-hallgatót bevezetni egy szimbolikus gesztusok uralta színházi világba, akkor egész egyszerűen kizökkent, amikor végül Saul halálát egy szépen kivitelezett, meglehetősen nyers tőrdöfés okozza, és nyögés, valamint puffanásszerű összehanyatlás kíséri. Éppígy az angyalok és a pásztorok párbeszédében: ahogyan a pásztorok táskákkal felpakolva, mintha a karácsonyi bevásárlást végeznének, színre lépnek, hogy a három táncos csodálatosan finom mozdulatokkal elaltassa őket, és szó szerint megszabadítsa őket a terheiktől – mindez gyönyörű képpé áll össze, ám amikor a tétel végén a nézőtéri karzaton elhelyezett angyalok karával dialogizálnak, érthetetlen az az idült mosolygás és idétlen integetés, amit a színpadon lévő pásztorkórusra a rendezői elképzelés ráerőltet.

A legkínosabb számomra a záródarab volt. Nincs szándékomban Alföldi Róbert vallásosságát megkérdőjelezni, de az értelmezése győzött meg arról, hogy képes lenne átélni a jezsuitáknál működött Charpentier irigylésre méltó hitét, melynek köszönhetően és a katolikus elveknek megfelelően számára még Heródes gyermekgyilkosságának világraszóló botránya is elfogadható. Mert ahogy a szöveg mondja: „az ártatlanul vértanúságot szenvedett gyermekek is az Anyaszentegyházat ékesítik”, és „boldog az a mennyei hely, ahol az aprószentek örök boldogságnak örvendenek”. Ha egy rendező ehhez a témához nyúl, dönthet úgy, hogy a zene örömujjongása és a szerzői intenció ellenére nem fogadja el, hogy az ártatlan csecsemők lemészárlásának borzalma értelmezhető boldogságként. Vagy dönthet úgy – ha valóban hisz benne –, hogy a hit átemeli az embert a gyermekek elvesztésének kibírhatatlan tragédiáján. Egyet nem tehet, hogy nem választ a két lehetőség közül.

Illetve van egy harmadik lehetősége is: ha nem gondol semmit erről a kérdésről, nem rendezi meg a művet. Számomra úgy tűnik, hogy mind Alföldit, mind Charpentier-t illetően az utóbbi megoldás lett volna a legüdvösebb.

(2006. március 20. 19:30 Thália Színház; Marc-Antoine Charpentier: Három bibliai történet; km.: Cyril Auvity (kontratenor), Jean-François Novelli (kontratenor), Marc Labonett (bariton), a Versailles-i Barokk Zenei Központ Énekkara, Savaria Barokk Zenekar; táncos szólisták: Gergye Krisztián, Szabó Csongor, Zambrzycki Ádám; koreográfus: Francoise Denieau; vez.: Olivier Schneebeli; rend.: Alföldi Róbert)