Hedvig

Valahogy mégsem

2006.04.03. 00:00

Programkereső

Beszélgetés helyett társalgás, vita helyett anekdotázgatás. Röviden így lehetne jellemezni a Petersen Quartett szombat esti játékát. Ami nem ideális, de nem is minden körülmények között zavaró.
2795e1e0-ddd9-4fb4-a90d-80652c2d4a89

Néha jól esik kedves barátok fordulatos történeteit hallgatni, ahogy egymás szavába vágva lelkesen mesélnek, hogy mi is részesei legyünk azoknak az élményeknek, amelyekből eddig kimaradtunk. Persze ez csak egy ideig megy. Utána az ember általában belefárad, kezdi kívülállónak érezni magát.

Így történt ez a Petersen Quartett koncertjén is. A műsor első felében megszólaló két Mozart-vonósnégyesben, a korai F-dúrban (K 168) és Haydnnak ajánlott B-dúr, ún. „Jagd” kvartettben (K 458) még nem szívta el a hallgató minden energiáját a végtelenül egységes hangszín, a túlságosan is kiegyenlített tempó- és karakterválasztás. Sőt, olykor még le is nyűgözött az a profizmus, amely a berlini muzsikusok játékából sugárzott. Tökéletes biztonságban ülhettünk a nézőtéren, nem kellett tartani a legkisebb lötyögéstől sem, az intonáció bizonytalanságának pedig még a halvány lehetősége sem merülhetett fel. Mind a négy művész azonos, nagyon magas szintű hangszeres tudás birtokában volt, s valóban, mintha egyetlen művész különböző testrészeinek tökéletesen összehangolt mozgásában gyönyörködhettünk volna. Ritkán hallani ilyet: ha valaki nem ismeri a műveket és becsukja a szemét, szinte képtelenség lenne meghatározni, az első vagy a második hegedű, esetleg a brácsa szól-e.

Tökéletes előadás, gondolhatnánk. De valahogy mégsem. Nem véletlen, hogy a 18-19. századi elméletírók a kvartettet tartották a legintellektuálisabb műfajnak, s a vonósnégyes-játékot pedig nem egyszer hasonlították négy ember eszmecseréjéhez. S ehhez a felfogáshoz sehogy sem illik a túlzott kiegyenlítettség. Ha mindenki ugyanazt hajtogatja, csak bólogat, az nem eszmecsere. Pedig nincs szükség vérre menő küzdelemre, de ha nem is vitatkozunk, legalább egymás mondanivalóját egészítsük ki, gondoljuk tovább.

A szép hang és a megbízhatóság varázsa mégis kitartott egy ideig. Bár nem tudtunk meg semmi újat és izgalmasat a művekről, szembesülhettünk a zenével – mint mikor egy partitúrát olvasunk. Követhetően, átláthatóan és érthetően játszottak. Kicsit mindig ugyanúgy, de sebaj, Mozart vonósnégyesei így is lenyűgözők.

A B-dúr vonósnégyes harmadik, Adagio tételében azonban olyan érzéketlen sforzatók szólaltak meg, amelyek után már nem lehetett tovább elfogulatlanul figyelni a Petersen Quartett produkcióját. Egyre zavaróbbá vált, hogy a kápától a csúcsig mindenhol egyformán tapad a vonó, hogy nincsenek kettőskötések, nincsenek megformált frázisok, hogy a zene nem lélegzik. Talán egyedül a csellista, Henry-David Varema játszott olykor ízesebben. De ez az öröm sem tartott sokáig. A koncert második felében megszólaló A-dúr (K 169) és F-dúr (K 590) vonósnégyesben már kisebb pontatlanságok is előfordultak, s maradt az akadémikus játékmód: gépiesen egyenletes futamok és dallamok, halk és hangos jól kiszámított, ám minden érzékeny árnyalatot nélkülöző váltogatása, ütemsúlyok mechanikussága, zenei egységek formázatlansága. Nem gondolom, hogy feltétlenül korhű hangszereken, „régizenésen” kell játszani Mozart vonósnégyeseit, viszont a Petersen Quartetténél pontosabb, elmélyültebb és zeneértőbb kottaolvasás mindenképpen szükséges.

A közönség persze a szokásokhoz híven vastapssal hálálta meg a produkciót, és követelt ráadást a művészektől – hozzá kell tennem, a Petersen Quartett nem kérette magát sokáig.

(2006. március 25. MTA Díszterem; Budapesti Tavaszi Fesztivál - Mozart összes vonósnégyese/IV; A Petersen Quartett koncertje; Mozart: F-dúr vonósnégyes, K 168; B-dúr vonósnégyes, K 458; A-dúr vonósnégyes, K 169; F-dúr vonósnégyes, K 590)