Menyhért, Mirjam

Kétféle tisztaság

2006.04.05. 00:00

Programkereső

Ismereteim szerint Magyarországon az elmúlt négy évtizedben kétszer játszották Ligeti György Requiemjét (1963–1965), s mindkettő elég régen volt már. Felvételekről meghallgatható a kompozíció, ez a mostani előadás azonban megmutatta, hogy ezekre a konzervélményekre nemigen érdemes hagyatkozni.

Nem tudom, hogy másnak feltűnt-e lemezről, nekem korábban nem, így jó nagy meglepetés volt, hogy a Lacrimosa közepére néhány taktusnyi „csembaló-continuót” is komponált Ligeti. Hazarohanva persze azonnal megkerestem ezt a részletet (Ligeti Project IV. – Teldec), tényleg ott van, de az ember inkább hárfa-gitár-cintányér kombinációra gyanakszik, és nem egy valódi csembalóra. Ezt a kis apróságot (vagy nevezzük inkább élménytöredéknek) csak azért említem meg, mert elég pontosan érzékelteti, hogy a Ligeti-darab hangzása természetes akusztikus térben (a koncertre ezúttal egy templomban került sor, amire később még visszatérek) mennyire eltér a hangfelvételektől, rafináltabbnak, esetenként vékonyabbnak, máshol mellbevágónak, s ami a legmeglepőbb, a cappella fogantatásúnak hat. A hangszeres szólamok gyakran kopula-szerűek, vagy „csak” az akusztikus illúziókeltés eszközei.

Az a cappella érzet kialakulásához persze kell egy kórus is, s ahhoz, hogy ne veszteségként, hanem az előadás abszolút nyereségének érezzük az énekkar előtérbe állását, természetesen elsőrangú együttesre van szükség. Nem is érdemes tovább várni az első kritikai megállapítással: a Budapestre nagy létszámmal érkezett Stuttgarti Kamarakórus egyszerűen tökéletes. A nevezetes „Kyrie-piszokból” semmit sem hallottunk, persze ehhez az is kellett, hogy az est német dirigense, Frieder Bernius nem a komplikált kánonszerkezetre, a mikropolifonikus felületre helyezte a fő hangsúlyt, hanem a kontrapunktikus szerkezetből adódó irtózatos hangmennyiség effektus-gazdagságára. Nyilván felmérte a helyszín akusztikus tulajdonságait is, s nem a szólamok szétszálazására (lehet, hogy ez amúgy is meddő próbálkozás lenne) összpontosított. Az extrém mélységek nem hörgésnek hallatszottak (a kórus három basszistája tökéletesen tiszta C-ket énekelt) és a szoprán-sikolyok is (a magas C feletti D és Esz) tiszta zenei hangok voltak, amit a csatlakozó hangszerek (piccolo vagy hegedűk) rendre igazoltak. Az embernek végig az volt az érzése, hogy Stuttgarti Kórus megvalósítja a lehetetlent.

063d0a14-b097-483f-998e-a317fb75f443

A Danubia Zenekar pedig az elsőrangú énekkar méltó társa volt: magabiztosan, precízen játszott, a kevés karmesteri intés ellenére is megingások nélkül szólaltatta meg a rendkívüli partitúra szólamait. A két csodához még két csodálatos szólista is társult. Gabriele Hierdeis és Reneé Morloc kettőse a 3. tétel hoquetus-szerű anyagát fantasztikus erővel és szenvedéllyel énekelte, az extrém ugrásokat tévedhetetlenül szólaltatta meg. Bernius olyan tökéletesen állította be a hangzásarányokat, hogy a szoprán-mezzo „duett” a gazdag zenekari és kórusanyag tetején is világosan követhető volt. Az egész produkció lazának, erőlködésmentesnek és végtelenül magabiztosnak tűnt.

A Ligeti-darab után Gabriel Fauré Requiemje következett. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy egy teljesen más zenei világba léptünk át, ám a darab – énektechnikai szempontból – aligha könnyebb. Ha Ligetinél a disszonanciák kivitelezése okozza a fő nehézséget, itt a konszonanciák teszik próbára az énekest. Fauré ugyanis meglepő helyzetekben szólaltat meg az adott kontextusban szokatlan, konszonáns harmóniákat, s a Stuttgarti Kórus ezeket is végtelen nyugalommal, magabiztosan, vibrátó- és csúszásmentesen énekelte. Az együttes hangzásában volt valami földöntúli, hihetetlen és fantasztikus. Valami érthetetlen, megfoghatatlan, túlvilági nyugalom. Olyan békét árasztott a produkció, mely földi körülmények között aligha valósul meg, csak a halál után. S nem erről a békéről szól ez a csodálatos Requiem?

A másik nagy felfedezés Gabriele Hierdeis szólója volt. A Ligeti-darab toroknyűvő szólama után végtelenül letisztultan, sallangmentesen, kristálytisztán, a hangerő forszírozása nélkül, mégis az egész teret betöltően énekelt. Jegyezzük meg a nevét! Nem volt ekkora reveláció Sebastian Noack két bariton-szólója, de intelligenciája és hangszínének természetessége így is emlékezetes maradt. A Danubia Zenekar ebben a darabban is remekül muzsikált. Két ráadást hallhattunk, Bernius megismételte az 5. és a 7. tételt. Fura figura egyébként ez a Bernius. Az első ráadásnál valószínűleg elfelejtette tájékoztatni a baritonistát, hiszen Noack nem hozta magával a kottát, így – miután a zenekar rákezdett az Agnus Dei-re – kénytelen volt fejből énekelni. Hibátlanul végig is énekelte a tételt. Nagy koncert volt – kár, hogy csak kevés honfitársunk hallotta. A nézőtéren többnyire dánok, norvégok, németek és angolok ültek.

A hangverseny azzal a tanulsággal is szolgált, hogy a Mátyás-templom sokat kárhoztatott akusztikai terét is meg lehet zabolázni a hely adottságainak megfelelő és makulátlan, minőségi produkcióval.

(2006. április 1. Mátyás-templom; Budapesti Tavaszi Fesztivál – a Stuttgarti Kamarakórus és a Danubia Szimfonikus Zenekar koncertje; km.: Gabriele Hierdeis (szoprán), Renée Morloc (mezzo), Sebastian Noack (bariton); vez.: Frieder Bernius)