Bence

Balgaság és balítélet, Olli Mustonen zongoraestje a Zeneakadémián

2006.04.11. 00:00

Programkereső

Felráz és elbűvöl - ígérte a szórólap Olli Mustonen zongoraestje előtt, és legalább fele- részben igazat is mondott: Olli fölráz.

Bejön, olyan jó arcú jégkorongozónak látszik, akin titkos féreg foga rág, de ez inkább csak mozgásán látszik meg a rokonszenvesen tétova arckifejezéséből. Mert leül a zongorához, kicsit bizserget a kezével, aztán nekiugrik Sosztakovicsnak, üti-vágja, kézzel-lábbal, pöröllyel és kalapáccsal. Aztán Bachhal folytatja, őt is üti-vágja, közben arcjátékban még mindig lelki életet él. Értjük, amit értünk, föl vagyunk rázva, visz a forgószél, de hová? Ez az egyik probléma a koncerten. Nem zenei esemény, hanem egy nagyon határozott koncepció zenévé fogalmazva, balítélet vagy talán csak előítélet, ami arról szólna, hogy Bach és Sosztakovics prelúdiumai és fúgái lényegében ugyanolyanok, azonos nyelven beszélnek, körülbelül ugyanazon a színvonalon. Olyan sok nem is kell ehhez, csak Bachot kicsit Sosztakovicshoz kell közelíteni, a másikat pedig mondjuk Händelhez, és akkor van két soha nem létezett, de mégis hasonló zeneszerzőnk. Pontosabban nincs egy sem, de attól, hogy nem léteznek, még hasonlíthatnak. Ha szép is a koncepció, tulajdonképpen nincs sok értelme az egésznek. Ha Bachot céllal játsszák, akkor megszűnik Bachnak lenni, ha nem a műből indul ki az előadó, akkor kénytelen ráerőltetni a darabokra az elméletét, és időnként a legmegvesztegetőbb dallamokat is törni, ropogtatni, darabolni kell, amitől persze újszerű, de logikátlan lesz a zenélés. A hallgató pedig az ötödik percben már tudja, hogy mire megy ki a játék, és ehhez képest még előtte van az egész koncert, végig Bach és Sosztakovics, végig ugyanaz. Nem meglepő, hogy a játékmód sem nagyon változik. Mustonen nem zongorázik rosszul, és ha a prelúdiumokban nem is valami szórakoztató, a fúgák szólamait világosan választja el, ide kötődnek az este szebb pillanatai, ahogy mondjuk az ember meglepődik, hogy egy fúgának milyen hosszú-hosszú témája lehet, vagy ahogy mélyről, dübörögve, mint a dagály, jön egy új szólam, és visz mindent magával. Csak szinte végig ordít a zongora. Nyilvánvalóan Mustonen nyerné a zongorahangossági versenyt, fáj hallgatni szegény Steinwayt, a második rész alatt, kihasználva, hogy nincs telt ház, hátramegyek, de ott is szörnyű a zaj, ha igazán élvezni akarnám az életet, valószínűleg az utcáig kellett volna kihátrálni. Így ugyanis egyre fogy a türelem, nézzük a zongoristát, aki lágy, lírai mozdulatokkal törli homlokát a frakkjába (nem szeretnék Mustonen kabátujja lenni), aztán félretéve a poézist, alaposan eltángálja a hangszerét, nincs benne kímélet. Pedig nem az a legény, aki adja.