Gyöngyi

Klónozott Mandarin

2006.04.13. 00:00

Programkereső

Úgy tűnik, Magyarországon nincs Bartók-bemutató botrány nélkül. Így történt most, a Magyar Állami Operaház legújabb produkciójánál is, melynek során Bartók Béla három színpadi műve került a közönség elé.

A röviden csak "három Bartók" néven emlegetett, egész estés produkció létrejöttéről még az Operaház előző vezetése, a Szinetár Miklós-Petrovics Emil páros döntött. Magától értetődő, hogy az idei Bartók-jubileum nem múlhat el a szerző színpadi műveinek felújítása nélkül. Ám a bemutatót megelőzően Vásárhelyi Gábor, Bartók Béla egyik jogutódja aggályainak adott hangot az előadással, különösen A csodálatos mandarinnal kapcsolatban. Bartók színpadi műveinek minden előadása, adaptációja előtt ki kell kérni a jogutódok véleményét, beleegyezését. Ez a helyzet régóta húzódó, kemény hangú viták tárgya, mely többek szerint csak akkor oldódik meg, ha lejár a szerzői jog törvény által előírt védelme, ami 2015-ben (vagyis Bartók halála után hetven évvel) esedékes. A csodálatos mandarin átértelmezése kapcsán legutóbb 2001-ben emelték fel hangjukat az örökösök, részben Mészáros Márta rendező és Bozsik Yvette táncművész-koreográfus filmje, részben pedig Horváth Csaba táncművész-koreográfus alkotása ellen.

A három színpadi mű előadási jogát még maga Bartók Béla adta az Operaháznak: A fából faragott királyfiét 1916-ban, A kékszakállú herceg váráét 1918-ban, A csodálatos mandarinét pedig 1940-ben. Tavaly decemberben viszont Vásárhelyi Gábor azonnali hatállyal felmondta ezt a szerződést, mondván: a felhasználási jogokat át kívánja adni az Universal Edition ügynökségnek - döntését az európai uniós csatlakozással megváltozott jogi helyzettel indokolta. A szerződés felmondását az Operaház vezetése nem tekintette jogosnak, és a sikertelen tárgyalások ellenére sem állt el a márciusi Bartók-bemutatótól. Bár Vásárhelyi Gábor kilátásba helyezte, hogy perelni fog, végül a produkciótól való nyilvános elhatárolódás mellett döntött.

A kékszakállú herceg vára, A csodálatos mandarin és A fából faragott királyfi kisebb megszakításokkal ugyan, de eddig is szerepelt a dalszínház műsorán, igaz, inkább külön-külön, és nem együtt. Főleg nem úgy, hogy mindhárom közös rendezői elgondoláson alapul. Most a korábbi intendáns-főigazgatóra, Szinetár Miklósra várt a feladat, hogy rendezőként összefogja a három művet. A produkció alaptémája a férfi-nő kapcsolat, annak formái, változatai és fejlődése. Így a művek nem keletkezésük sorrendjében, hanem a rendezői koncepciónak megfelelően követik egymást.

A nyitódarab, A fából faragott királyfi koreográfiáját Román Sándor jegyzi, aki eddigi, elsősorban a populáris-kommerciális kategóriába sorolható munkáival ellentétben nagy alázattal közelített a meseszerű történethez. "Ez egy remekmű, fel kell nőni hozzá - összegzett Román a bemutató előtt. - Aki eddig hozzányúlt, sikert ért el vele. Én sem szeretnék lemaradni." Valószínűleg nem is fog, mivel gyönyörű ruhákban, jobbára klasszikus balettként említhető kiváló táncjáték, valódi mese született. Az pedig már a rendezői alapelv része, hogy a főszereplőket különféle próbák elé állító, a cselekményt szövő Tündér a szokásosnál hangsúlyosabb és - a Királylány riválisaként - kissé eltérőbb szerepet kapott.

Az új Bartók-est második elemében, Lőcsei Jenő Mandarin-koreográfiájában a jogutód leginkább azt nehezményezte, hogy a szereplők megsokszorozódnak a színpadon. Pedig a "klónozott" lány és csavargók nem túl eredeti ötleténél jóval nagyobb baj, hogy a produkció nem azt adja vissza, amit Bartók elementáris erejű zenéje kifejez. Hiába vetítenek vonalkódokat, hiába érkezik a Lány mintegy "húsáruként", lábánál fogva csörlőkre akasztva két bőrönd között, hiába szaggatja meg ruháit és vetkőzik meztelenre a Mandarin, hiába szeretkeznek a szemünk láttára, az előadás erőtlen és hatástalan marad. Hiányérzetünket fokozza a sejtés, hogy nemcsak a karakterekben, hanem a táncosokban is maradt még tartalék, többet ki tudnának hozni magukból - ha a koreográfus és a rendező is azt szeretné.

A művek születésének időrendjében első helyen álló Kékszakállúból az operaházi est zárótétele lett. Sötét könyvtárszoba a herceg vára dívánnyal, asztallal. Judit felszólítására előkerülnek a kulcsok, megnyílnak az ajtók (az első négy szó szerint). A kínzókamrát a földből kinövő lándzsák, a fegyvereket vörös fény, a kincseket ládikó, benne gyöngyök és a legszebbik - ám véres - korona, a kertet kintről befelé szálldogálló szirmok jelzik. A herceg birodalmát rejtő ötödik ajtónál eltűnik a díszlet hátsó része, előbb fehér, később vörös színt kap a stilizált lépcsőkkel, ajtókkal, ablakokkal telerajzolt fal. A könynyek tavára aztán minden kifehéredik, az utolsó ajtónál pedig elsötétül. A sötét háttér elé három tükör ereszkedik - akár azt is hihetnénk, hogy Judit önmagát láthatja meg, fedezheti fel a régi asszonyokban. Aztán mégsem, mert hirtelen előlépnek a korábbi nők: A fából faragott királyfi Királylánya, Tündére és A csodálatos mandarin Lánya, akiknek köszönhetően összeér, eggyé válik a három történet - meglehetősen erőltetetten.

Bartók operáját sokan, sokféleképpen színpadra álmodták már, több-kevesebb sikerrel. Hogy vannak az Operaházban most bemutatottnál jóval eredetibb, revelatívabb produkciók (mint például Kovalik Balázs 2001-es rendezése), annak részben az az oka, hogy Szinetár rendezőként végig a hagyományosság - néha szájbarágás - és a modernség határán mozog. Lehet, hogy ez a kicsit modern, kicsit hagyományos elgondolás sok esetben működik, de a Kékszakállúnál biztosan nem.

Mégis, a közhelyes megoldások mellett van miért örülni: egyrészt mert végre premiert láthattunk a Magyar Állami Operaházban (legutóbb tavaly nyáron volt), másrészt mert Bartók színpadi hármasa együtt került fel a dalszínház műsorára.