Gyöngyi

Tolmácsolás

2006.04.20. 00:00

Programkereső

A Fesztiválzenekar igazán nem hivatkozik tavaszi fáradtságra: április 14-én este olyan műsort adott, amelynek két félideje külön-külön is kegyetlenül nehéz és fárasztó – ráadásul (szokásukhoz híven) ezt a programot másnap megismételték.
cbc57a5b-7555-452e-aa87-ecdc9be3f50e

Ha csak ennyi történt volna, már megemelhetnénk a kalapunkat. Ennél azonban jóval többet nyújtottak: sikerült három nehezen befogadható műről bebizonyítaniuk, hogy érdemes velük megbarátkoznunk. Ettől azonban még nem lesz a kedvencem Mihály András Gordonkaversenye. Bartók III. zongoraversenye mellett Kodályt is az ihletők közt említhetjük, Mihály András pedig kínosan ügyelt, hogy mindig dallamos legyen, lehetőleg népi mód. Ez az a zene, melyet bátran elő lehetett venni a kelet-európai turnékon: egyszerre modern, a szólista számára helyenként rettentően nehéz, ugyanakkor látványos és – különösen a harmadik tétel – közönségbarát módon táncos is.

Legyünk igazságosak: a kor versenymű-termésében megállja a helyét. Különösen a Sosztakovics- és Prokofjev-divat közepén nem baj, ha a kor más terméseit is elő- elővesszük. Mihály versenyműve olyan, mint egy korabeli regény, amelyből filmet is készítettek annak idején – nemcsak immanens értékeit tekintve, hanem befogadás-esztétikai szempontból is. Ahogy a filmmé érett regényről, Mihály Gordonkaversenyéről is lehet vitatkozni, hogy van-e értelme öt évtizeddel a bemutató után elővenni, hogy nem kínos-e az egész úgy, ahogy van. Nem szeretnék e kérdésekre megfellebbezhetetlen választ adni, így az előadókat hívom segítségül.

Perényi Miklós már csak olyan, hogy ha őt hallgatom, meg vagyok győződve arról, hogy a világon az a legfontosabb zene, amit játszik. Ennek az az oka, hogy ott, abban a pillanatban számára sincs fontosabb. Kár lenne megpróbálni szavakkal ecsetelni, hogyan csellózik Perényi – újra és újra meg kell állapítanom, hogy három évtizede is ő volt a világ legjobb csellistája, és az is maradt. Ha tehát ő adja elő Mihály Gordonkaversenyét, akkor el kell hinnem, hogy ez a huszadik század fontos versenyműve, és legalább olyankor meg kell hallgatni, amikor ő játssza. Perényinek persze azt is el kell hinnem, hogy Fischer Iván nem mindig kísér abban a tempóban, amit ő vár – kevés ráérő idejében a szólista olykor kézmozdulatokkal is unszolta a zenekart, hogy vegyenek gyorsabb tempót. A kíséret ettől függetlenül pontosnak hatott, a zenekari színeket pedig már itt módunk volt megcsodálni.

Kurtág Sztéléje felől nézve Mihály Gordonkaversenye még inkább posztromantikusnak tetszik. Kurtág modernsége azonban sokkal világosabb, melyet ha befogadni nem is, elfogadni feltétlenül könnyebb. Fischer Iván és a Fesztiválzenekar előadásában nem túlzás „tolmácsolást” emlegetni, amennyiben a tolmácsolás magyarázat, értelmezés. A hangzásbeli sokszínűség azt mutatta meg, milyen szép mű a Sztélé, az értő (bár rettentő koncentrációt igénylő) előadás pedig azt, hogy milyen logikus. A kettő együtt különösen a – nem mellesleg Mihály Andrásnak emléket állító – harmadik tételben juttatta el a közönséget az igazi katarzishoz.

Szünet után következett az est legnehezebb és talán legmodernebb zenéje: Bruckner IX. szimfóniája. Már az első tételben felvázolódott Fischer értelmezésének lényege: a kegyetlenül kemény forte első témát a második téma nosztalgikus szépsége ellensúlyozta. E két világ szembenállását következetesen mutatták be az előadók mindhárom tételen – és számomra ez okozta az est egyetlen hiányérzetét. A Scherzo A-dúr oboaszólója és az azt követő fafúvós dallamok ugyanis teresebb előadást igényeltek volna, Fischer azonban e részeknél is hajszolta a zenekart, amitől úgy tűnt, a szólók késnek vagy lemaradnak. Így a mű harmadik karaktere: a bruckneri zene ritka játékossága egy átfogó koncepciónak esett áldozatul. Ettől eltekintve igazán nagyszabású előadásban hallhattuk a művet, és a harmadik tétel után a katarzishoz nem hiányzott a Te Deum. A zenekar – nagyon kevés rezes gikszertől eltekintve – remekelt, még a második sor széléről hallgatva is nagyszerűen szólt. Ha a közönség ennyi hang hallatán elfáradt, az nem csoda – az csoda, hogy a zenekar tagjain nyoma sem látszott a fáradtságnak. Ebből pedig a hallgató is erőt meríthet, várva a következő remek Fesztiválzenekar-koncertet.

(2006. április 14. 19:45 Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem; A Budapesti Fesztiválzenekar koncertje; Mihály András: Gordonkaverseny; Kurtág: Sztélé, op. 33; Bruckner: IX. d-moll szimfónia; km.: Perényi Miklós (gordonka); vez.: Fischer Iván)