Olivér

A zene - és ami rajta kívül áll

2006.05.01. 00:00

Programkereső

Zenén kívüli ok (a színpad berendezése, nem pedig az ábécé, ahogy rossz nyelvek mondták) miatt kissé kusza rendben hallhattuk a Nemzeti Filharmonikusok április 27-i koncertjét. Bár igazán nem találok megoldást a helyes sorrendre – az elhangzott négy mű szerintem egyszerűen nem illik össze.

Az elsőként felcsendült Bach-mű, az Esz-dúr prelúdium és fúga Schönberg-átirata giccs. Nincs erre jobb szó – nem azért giccs, mert átirat (gondoljunk pl. Busoni korálelőjáték-átdolgozásaira), hanem azért, mert az eredmény üres csillogás, a mű – ellentétben az eredetivel – nem tart sehonnan sehová. Legalábbis ez derült ki a Nemzeti Filharmonikusok értelmezéséből. Az feltétlenül izgalmas tapasztalat, hogy mit jelent a hangszerelés – hogy egy percig se jutott eszembe a derék Johann Sebastian, annál többször hol Stravinsky Pulcinellája, hol Britten Young Person’s Guide-ja. Méltatlanul. Azok ugyanis a maguk módján épkézláb művek. Schönberg átirata azonban nem az, ahogy pl. Stokovsky Bach-átiratai sem azok. Egyszóval nem ezért a kísérletért tiszteljük a bécsi mestert…

Kocsis olyan tempókat vett, amelyek zongorán, vonós hangszeren megoldhatóak, de pl. rézfúvósokon nem. Hiába volt egy ízben a klarinétzenekar indulása álomszép, hiába voltak lenyűgöző pianissimók és lélekemelő fortissimók: a kettő közt elveszett valami, pl. a fokozatosság – a vad hajsza végén örültünk, hogy nagyobb baj nélkül eljutottunk a (kiábrándító) befejezésig.

Bernstein kései „fuvolaversenye”, a Halil című noktürn sokkal egységesebb darab, ékesen bizonyítva, hogy az amerikai mester biztos ízléssel is képes volt komponálni, ha oka volt elég komolyan vennie magát. A bevezető műhöz képest jelentősen, körülbelül harmadára csökkent előadói apparátus igazi hangzásesztétikai élménnyel lepte meg a közönséget. Bálint János fuvolajátékát illeti az első dicséret, de mindjárt utána a színpad mögött elhelyezkedő két kollégát is – és az egész együttest: nemcsak az Amadinda „beépített” ütőseit, hanem kivétel nélkül mindenkit. Jó lenne gyakrabban hallani a sokszor bartóki ihletésűnek tetsző darabot.

Már a Bach-Schönberg műben olyan félelmem volt, hogy a tempót nem zenei meggondolások diktálták, hanem egyfajta „ki a legény a gáton”-attitűd. Ez a sejtésem Mozart Sinfonia concertantéjában megerősödött. Ebben persze a két szólistának elévülhetetlen „érdemei” voltak. Egyrészt a két vonós nagyon különböző karakter. Pekka Kuusisto példaképe alighanem Nigel Kennedy – legalábbis ami a külsőségeket illeti. Utóbbi hegedűtudásáról – elfogultságom okán – nem nyilatkoznék, mindenesetre a finn fenegyereknek nehezebb feladat lesz őt zenélésben követni, mint külsőségekben. Kuusisto erénye a finom balkéztechnika, a játékosan csillogó, testetlen hang, mely nem igényel folyamatos vibrátót. Kokas Katalin erénye – épp ellenkezőleg – a „dögös” hangképzés, a sűrű vibrálás.

Ez a különbség már önmagában is elég lett volna egy kevéssé sikerült produkcióhoz. De sajnos egy – zenén kívüli – dologban egymásra találtak a szólisták: a manírokban, a magukillegetésben, amelynek nem az ihletője, hanem az áldozata volt a zene. Ha a látványbeli szépség azt indokolta, egy gyors beledőléssel fél taktus fortét produkáltak, ha a szekvenciákat unalmasnak hitte volna a közönség, akkor egyre hangosabban játszották, függetlenül attól, hogy merre tart a zenei gondolat. És ha vissza kellett jutni fél ütem alatt a kápához, akkor az a fél ütem megint kapott egy indokolatlan hangsúlyt.

9369c945-12f1-4921-a95a-31cb8ebb5db7

Nemhogy következetes nem volt mindez, de még követhető is alig: a zenei mondatok fel-felcsuklottak. Ráadásul mindez csak látszólag volt improvizatív; ha jobban odafigyeltünk, kiderült, mennyire sablonos, üres ez a „játék”, mennyivel több a zenén kívüli gesztus (hogy ne mondjam: riszálás), mint a zenei. A produkciót kétségbeejtővé mégis a bekezdés elején jelzett attitűd tette: hogy a Kocsis által diktált tempóban a szólisták ezt a művet értelmesen nem tudták eljátszani. Annyi hamis hang, durva hangszín, amennyit Kokas Katalintól hallhattunk, egy egész évadra sok. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Pekka Kuusisto jobb zenész lenne – csak technikásabb. De minek. Sose hittem volna, hogy egyik kedvenc Mozart-művemnek a végét fogom várni.

Közben próbáltam elvonatkoztatni a szólóktól, és a zenekarra figyelni, mely hibátlanul oldotta meg a feladatot. Külön kiemelném a csellószólamot az első tételben, illetve az oboákat és kürtöket mindvégig. De a versenymű csak címében rivalizálás – a hallgató a produkció egészét élvezi vagy szenvedi el. Ha tehát van olyan szólam, amely nem tudja a művet az elképzelt tempóban eljátszani, vagy ha el is tudja, zenélni már nem marad ideje, maximum külsőségekre: akkor bizony lassabb tempót kell venni. Főleg ha ez a szólam maga a szólista. A hallgató nem arra kíváncsi, hogy ki a jobb – és elég perverz dolog úgy hallgatni egy versenyművet, hogy megpróbáljuk nem hallani a szólistákat.

Gabriela Ortiz háromtételes műve, a Sziklaoltár terjedelme és apparátusa ellenére nem fárasztólag, hanem kikapcsolódásként hatott a felemás első félidő után. Az Amadinda Ütőegyüttes a tőle megszokott, rendkívül magas színvonalat hozta, a zenekar és karmestere értően és jól kísért. Igaz, a hangzással itt sem voltam teljesen elégedett – a vonósok alighanem olyan messzire kerültek a zene fókuszától, hogy a fortékban kívül rekedtek a hangzáson, sokszor inkább láttuk, mint hallottuk őket. Az est talán legnehezebb művében nem volt semmiféle zenén kívüli gondolat, rivalizálás. Lelkesedés volt, egymásra figyelés volt, szép hegedűszóló volt – és három ütős szólista, plusz a timpaniknál a negyedik: tehát az Amadinda, amelynek tagjai szinte vallásos buzgalommal kutatják évtizedek óta, hogyan kell megütni egy dobot, egy darab fát vagy egy marimbát, hogy az épp úgy szóljon, ahogy szeretnék. Nem gondolom, hogy angyalok játszanának rumbatökön, de tény, hogy ez a fajta elmélyülés, amely csak a zenéről szól, sajnos ritka a hazai zenei életben. Ortiz műve méltán kapott nagy tapsot – a színes és ötletesen multikulturális zene pompás előadása nagyon kellett ahhoz, hogy ne lógó orral menjünk haza.

(2006. április 27. 19:30 Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem; A Nemzeti Filharmonikus Zenekar koncertje; km.: Bálint János (fuvola), Amadinda Ütőegyüttes, Pekka Kuusisto (hegedű), Kokas Katalin (mélyhegedű); vez.: Kocsis Zoltán
Bach-Schönberg: Esz-dúr prelúdium és fúga, BWV 552; Bernstein: Halil – noktürn fuvolára; Mozart: Esz-dúr sinfonia concertante, K 364; Ortiz: Altar de piedra)