Kelemen, Klementina

Az özönvíz előtt

2006.05.01. 00:00

Programkereső

Egy barátom egyszer elmesélte nekem az idegösszeomlása előtti délutánt. Lent történt, a déli tengeren. Kiment a partra, és nézte azt a látványt, ami miatt az ember belemegy kisebb vagy nagyobb kompromisszumokba, igát húz, reszel, kalapál, vályogot vet, ás, újságcikket ír.
36d3f63b-34d6-4fbb-a024-3a2a16b7aaff

Kék volt a víz, sima a homok, sütött a nap, és a csíkos napernyőket fújdogálta a zefír. Megállt a barátom, csípőre tette a kezét, nézte, nézte az idillt, és azt mondta: ez engem egyáltalán nem érdekel.

Azóta zavar a gondolat, hogy talán neki volt igaza. Hogy ez lett volna az a bizonyos megvilágosodott pillanat, amikor a világ, mint Hoffmann meséiben, egyszerre csak megmutatja az igazi arcát, nem a szépet vagy a csúnyát, nem a nyomorultat és a fölemelőt, hanem azt a démonit, félelmeteset, amikor az estély közepén kiderül, hogy csupa szörnyeteg vesz minket körül, és szerelmünk csupán egy fölhúzható bábu. Amikor árnyékunkat veszni hagyjuk egy dallamért, és énekelni kezd a kép a falon.

Vagyis a kérdés úgy hangzik, hogy a nagy érdeklődésünkkel, kultúránkkal és nyitottságunkkal nem csupán nyomorult kábítószer-élvezők vagyunk-e, akik újabb és újabb, rafináltnál is rafináltabb gyönyöröket keresnek, mert a tegnapi már kevés, már nem éri el ugyanazt a hatást. Miközben azt hisszük, hogy megyünk előre az úton, megismerni, megszeretni, megérteni, közben csak a fülünket, szemünket, egyéb érzékeinket tömködjük el mesterséges izgalmakkal, álkalandokkal és műcsodákkal, hogy ne kelljen érezni azt a szörnyűséget, amit világnak hívnak.

És világon most nem olyan egyszerű, hétköznapi borzalmakat értek, hogy tolongás, izzadságszag, levágott karok és szétlőtt koponyák, hanem valami sötétebbet, reménytelenebbet és feneketlent, amivel mi, sajnos, nem tudunk foglalkozni, mert éppen leköt az, hogy vajon beveszi-e a zongorista a pedál alá a negyedik negyedet is, és milyen a Nagy fúga brácsaszólamának vonala, és hány énekesnővel ideális előadni Händel Salamonját.

Ha tényleg így volna, nagyon nagy hülyeséget csinálunk, marhaságokkal pepecselünk, miközben észre sem vesszük, hogy elmegy az idő, veregetjük önmagunk vállát, hogy szép és értelmes életet élünk, miközben már ott egyensúlyozunk a gödör szélén, ami még csak nem is feneketlen, nagyon jól lehet látni az alját, mielőtt elkezdenek hullani rá a göröngyök. Ez lenne az értelmes élet?

Nem tudom. Lehet, hogy valóban nem értelmes. De szépnek szép.

Fáy Miklós
zenekritikus

(A Fidelio 2006. májusi számának Prelűdje)