Emma

„… tulajdonképpen ronda zenét írtunk”

2006.05.05. 00:00

Programkereső

Az Osiris Kiadó zenei sorozatában legutóbb egy Ligeti György-interjúkötet jelent meg. A könyv alapját képező beszélgetésekre 2001-ben és 2002-ben került sor Eckhardt Roelcke és a zeneszerző között.
b34de33a-497c-49ea-8e6c-e64def3ac8e4

A kiadvány függelékében – az időrendi táblázaton, válogatott műjegyzéken és névmutatón kívül – Manfred Stahnke 1993-ban készített Ligeti-interjúja is olvasható.

A Találkozások Ligeti Györggyel című kötetről az Élet és Irodalom február 3-i számában Wilheim András és Péteri Lóránt is közölt recenziót. Wilheim, aki nemcsak Ligeti életművét ismeri kiválóan, hanem személyesen a komponistát is, „csapnivalónak és szégyenletesnek” tartja a munkát. Egyet kell hogy értsek vele. A több alkalmi beszélgetésből egybeszerkesztett szöveg valóban zavaros és széteső, az interjú menetét számos indokolatlan kitérő, mellékvágány és ismétlés terheli. A beszélgetés fonala a legkülönfélébb témák közt kanyarog, s bár természetesen az is lehet érdekes, mit gondol Ligeti a modern építészetről, a biofizikáról, a terrorizmusról vagy éppen a repülésről, egy idő után mégsem érti az ember: miért pont ezekről esik szó, és helyettük miért nem inkább – példának okáért – a zenéről? A könyvben sok a pontatlanság és a tévedés, és fordítási hibák is bőven akadnak. Ezekre itt nem térek ki: a kötet olvasója Wilheim recenziójában megtalálhatja a legfontosabb helyesbítéseket. További bajok forrása, hogy a könyv eredetileg a magyar történelmet, földrajzot és kultúrát egyáltalán nem ismerő olvasóközönségre számított, ezért Ligetinek lépten-nyomon olyan elemi ismereteket kellett közölnie, amelyek a hazai olvasó számára nem egyszerűen feleslegesek, de joggal tűnhetnek túlságosan leegyszerűsítettnek is.

Wilheim András cikke végén megállapítja: „ezt a könyvet nem kellett, sőt nem szabadott volna magyarul kiadni”. Meglehet. Mégis, fenntartásaim ellenére úgy gondolom: ezt a kötetet nemcsak a Ligeti-rajongóknak, hanem mindenkinek el kell olvasnia, akit kicsit is érdekel a mai zene. Miért? Egyrészt mert az interjúban – annak minden gyengesége ellenére – megérezhető egy nagy és végtelenül nyitott szellem jelenléte, egyszersmind összeáll egy borzasztóan izgalmas élettörténet. Másrészt mert Ligeti személyesen ismerte a huszadik század második felének összes jelentős komponistáját, testközelből figyelte működésüket, és maga is aktív szerepet vállalt a modern zene fontos nemzetközi fórumain. A nyolcvanéves Ligeti szigorúan kritizálja mind a kommunista kultúrpolitikát, mind a darmstadti kör ideológiáját és kicsinyes hatalmi harcait, mind a zeneműkiadók működését, de pálcát tör nem egy pályatársa, sőt tanára fölött is. Van ebben talán egy adag időskori megkeseredettség is, Ligeti mindenesetre önmagával szemben sem elnéző – őszintesége valóban kíméletlen.

Jó szerkesztői döntés volt Roelcke interjúját Manfred Stahnke egy évtizeddel korábbi, jóval koncentráltabb és színvonalasabb beszélgetésével kiegészíteni. Ebben Ligeti részéről olyannyira lényeges gondolatok és állásfoglalások hangzanak el saját művészetével, illetve az új zene problematikájával kapcsolatban, hogy már csupán ezért a 28 oldalért érdemes kézbe venni a kötetet. Művészi attitűdjéről többek közt azt vallja a komponista: „hajlamos vagyok arra, hogy ne fogadjam el, vagy ne szeressem, ha egy művész felállít egy művészi elméletet, és a művei ennek az elméletnek felelnek meg. […] Felállítanak egy axiómarendszert, és abból vezetik le a munkamódszert. Valamiképpen ilyen Stockhausen és Boulez szeriális zenéje, de Cage-nek a Ji-Kinget vagy a véletlen manipulálását követő módszere is. […] Az én hozzáállásom teljesen más. Vannak egészen határozott elképzeléseim, olyan problémák, amiket most oldok meg – és csak átmenetileg. És ha megoldottam őket, akkor – ugyanúgy, mint a tudományban – százával adódnak az új problémák. Új gondolatok merülnek fel. Ezért változtatom állandóan a zenei nyelvemet. […] nincs semmilyen dogmám, semmilyen általános elméletem, hanem vakon tapogatózom előre.” A tonalitásról szólva kijelenti: „Végül is új tonalitást keresek. Hiszen a különböző nem tonális megoldások nagyon kezdetlegesnek és rövid életűnek bizonyultak. […] Az én programom – ha egyáltalán van valamilyen programom – a ritmika, a harmonizálás és a dallam lépésenként megvalósuló restaurációja, mert láttam, hogy ennek a három elemnek a leépítése – amit az Atmospheres-ben szélsőséges formában én is csináltam – nem vezet sehová, hacsak ugyanannál a klisénél nem akarok maradni.” A második bécsi iskoláról valamint a darmstadti és kölni avantgárdról pedig kritikusan megállapítja: „tulajdonképpen ronda zenét írtunk. Mi, tehát én is, az én nemzedékem. Ez a ronda zene a dodekafónia, tehát a totális kromatika egyik következménye volt.” S hogy mi a kortárs zene jövője? Ligeti szerint „talán megint kialakul egy közös zenei nyelv”, ennek azonban – mint hangsúlyozza – „önszerveződés útján kell létrejönnie.”

Azt hiszem, ez jó végszó. Szívesen mondok rá áment.

(Eckhard Roelcke: Találkozások Ligeti Györggyel. Beszélgetőkönyv. Ford. Nádori Lídia.
Budapest: Osiris, 2005.)