Jenő

Megjelölt sír

2006.05.09. 00:00

Programkereső

Kicsi fészkelődés, kicsi tulajdonképpenezés, vagy a félig tele - félig üres pohár fontolgatása, így kezdődik a Liszt Ferenc Kamarazenekar utolsó bérleti koncertje, vagyis a kis g-moll Mozart-szimfóniával.

Nem robban, ami nem baj, valahogy hozzászoktunk, hogy az első tételnek bömbölnie kell, merthogy erre a zenére vágja át Salieri a torkát az Amadeusban, de nem kell. A Rolla János vezette társaság ízlése ennél szigorúbban klasszikus, konzervatívabb, ha aljasnak kell lenni, megkockáztatnám azt is, hogy a szükségből csinálnak erényt, mert egy kissé mintha ki is döglenének az első tétel végére, szóval nehéz darab ez így is. A mű maga azon a határon van, ahol már sokkal egyszerűbb lenne az élet karmesterrel, a fúvósok már nem simulnak maguktól a vonósokhoz, a kürtök az első tételben valahogy úgy szólalnak meg, mintha ők voltaképpen egy másik darabot gyakorolnának, amíg itt a többiek erőlködnek, a második tétel fagott-hangszínét pedig képtelen vagyok megszokni, pedig van rá alkalom. Mert ez is hozzátartozik a klasszikus felfogáshoz, az egyetlen helyénvaló megoldás keresése. Ha valami háromszor ismétlődik, az mindháromszor ugyanúgy fog elhangzani, nem drámázunk és nem pszichologizálunk - zenélünk.

Ha mindez panasznak tűnik, akkor megint elszúrtam valamit: alapjában véve nagyon élvezetes ez a muzsikálás, amikor nem folyamatos a váltóláz, de amikor valóban meg kell lepődni egy zenei megoldáson, akkor meg is lehet, amikor nincs minden a tökéletesig csiszolva, de olyan biztosak az alapok, hogy lehet lazázni is, amikor nem szednek szét és nem raknak újra össze semmit, hanem azt mondják, nézzétek, milyen szép ez az egész, úgy, ahogy van. Ez körülbelül érvényes a második részben elhangzott Haffner-szerenádra is, csak a méretek mások, hoszszú a mű, mégsem unalmas, csak hátra kell dőlni, és örülni neki, ez persze csak a hallgatói oldal, mert a szólókat is játszó Rolla János a Rondó után egy picit hosszabban hunyja le a szemét. Megvan. És ebben a fellélegzésben persze az is benne van, hogy nem volt könnyű.

A két darab között egy harmadik Mozart, a G-dúr fuvolaverseny Seres Dóra szólójával, ami egy kicsit talán nehezebben indult a vártnál vagy a reméltnél, az első tételben a fuvola hangja nem volt sziszergésmentes, pontosabban nem mindig, és talán ez Seres Dóra Achillesz-sarka: ha hangosan kell játszani, akkor a megszólalás veszít a minőségéből. Viszont minden hibátlanul zenei, értelmes, természetes, és van valami még fontosabb és igazi adottság: oda kell figyelni. Nem- csak úgy elzenélgetnek a pódiumon, hanem az ember bevonódik a folyamatba, nemcsak az újraalkotásba, de magába a műbe is. A második-harmadik tétellel kapcsolatban már ennyit sem lehet akadékoskodni, elegánsan, finoman, tartalmasan zenélnek, és mint az igazi, nagy szonetteknél, a forma rögtön tartalommá válik. Lehet másképp is, de ennél közelebb előadó nem vihet a szerzőhöz, és itt valóban ez a cél: nem ők ragyognak, hanem az a kis, hülye Mozart.