Jolán

Szép hétköznap

2006.05.22. 00:00

Programkereső

Ha egy olyan művész, mint Piotr Anderszewski lemezre veszi Mozart egyik legismertebb s legtöbbet játszott zongoraversenyét, a 19. század kedvenc Mozart-művének számító d-moll concertót (K. 466), akkor nyilván valami olyasmit kíván elmondani e darabbal, amit korábban más nem tudott, vagy nem akart.
98e54268-8d2f-4a2a-8838-60f48560cccb

Az első tétel hallgatása közben azonban képtelen voltam rájönni arra, miért is volt szükség erre a felvételre. Pedig minden rendben van, a Scottish Chamber Orchestra tagjai szépen játszanak, Anderszewski zongorázása is rendkívül érzékeny és kultúrált, mégsem történik semmi olyan, amit ne hallhattunk volna korábban másoktól. Talán az emberi jelenlét hiánya teszi, a felvétel személytelensége – gondolom magamban –, lehet, hogy mindez nagyszerű lenne, ha élőben hallanám, hiszen a gesztusok a helyükön vannak, csak éppen nem szakad le az ég a d-moll tébolyától, nem szorul össze a szívem a melléktéma angyali atomszférájától.

Aztán egyszerre eljutunk az első tétel végéhez; Anderszewski, mint oly sok zongorista, a fiatal Beethoven megdöbbentően merész cadenzáját kezdi játszani, és akkor egyszerre megtörténik az, amiért az ember lemezt hallgat, és – felteszem – lemezt készít. Megáll a zenekar a cadenzák előtt megszokott kvartszext-akkordon, Anderszewski trillázni kezd, néhány beethoveni gesztus, és a világ kifordul a sarkából. Mintha improvizálna, Anderszewski lenyűgöző érzékenységgel kezeli az időt, lelassít, felgyorsít, kivár, mintha minden éppen ott és akkor jutna eszébe. És Beethoven szemüvegén keresztül egyszerre Anderszewski is képes drámainak láttatni Mozart zenéjét, amitől a zenekar is megbokrosodik, az utolsó ütemek sistergő energiákkal telítődnek. Kiderül, hogy nem a zenekarral, nem a zongoristával, még csak nem is a felvétel műfajával volt korábban a baj – csak az a bizonyos szikra hiányzott, s lám, most Beethoven belobbantotta Anderszewski játékát. A lassútétel kellemesen menős tempóban szólal meg, így a Romance nem válik érzelgőssé, mégis megőrzi bensőséges hangvételét, amely remekül illik Anderszewski zongorázásához, a zárótétel pedig képes a nyitó Allegro végén meglelt beethoveni energiákat újra felszabadítani.

A lemezen szereplő másik Mozart-zongoraverseny (G-dúr, K. 453) az életmű legelragadóbb darabjainak egyike. A mű a zenetörténeti különlegességek iránt érdeklődő ínyencek számára az utolsó tételről nevezetes, amelynek kezdőtémáját Mozart állítólag kedvenc seregélyétől tanulta volna. A Mozart-kutatás persze kimutatta, hogy a dallam és a szárnyas viszonya éppen fordított, vagyis a papagájokat megszégyenítő mimézisre képes seregély – az ornitológiában jártasak számára: sturnus vulgaris – tanulta el Mozarttól a G-dúr zongoraverseny zárótételének témáját, bár mint azt Mozart egy feljegyzéséből tudjuk, a madár a dallam kilencedik hangját az eredetinél fél hanggal magasabban (g helyett gisznek) énekelte. Anderszewski előadása különösebb eredetiségről itt sem tesz tanúbizonyságot, de azt sem mondanám, hogy – képzavarral élve – seregélyként majmolja valamelyik nagy Mozart-előadó interpretációját. A felvétel számos csodálatosan megformált részletet tartalmaz, rögtön a nyitótétel zongorabelépése rendkívül érzékeny, de említhetném a lassútétel hallatlanul szellős előadását, vagy a zárótétel moll-epizódjának szívbemarkolóan szép megvalósítását.

Nem gondolom, hogy a két zongoraversenynek új, etalonértékű felvétele született volna, de szégyenkeznivalója sincs Anderszewskinek. Szükség van szürkébb napokra, hogy aztán értékén kezelhessük az igazán kivételes pillanatokat – és ha ilyenek lennének a hétköznapjaink, igazán nem lehetne okunk panaszra.

(Mozart: Piano Concertos 17, 20 – Piotr Anderszewski; Scottish Chamber Orchestra; Virgin Classics, 2006.)