Kelemen, Klementina

Zenei másság - Cesaria Evora és a világzene

2006.05.27. 00:00

Programkereső

Valami nem stimmel a világzenével. Számomra legalábbis erről szólt Cesaria Evora május 14-i budapesti koncertje. Már e globalizált, hibrid műfaj nevével baj van, hiszen pontosabb lenne világok zenéjéről beszélni, ha arra gondolunk, manapság milyen sikerrel keverednek egymással látszólag össze nem illő zenei világok. Lehet ma már magyar népzenét játszani skótduda-kísérettel, hip-hop lüktetésre énekelhető a portugál fado, sztár- DJ-k dolgoznak fel szerb lakodalmas zenét, és így tovább.

A világzene műfajának ellenzői többnyire a klasszikus zene fellegvárából figyelik a kulturális keveredés szükségszerű velejárójaként e zenei világok véglegesnek tűnő felhígulását, pedig ha jól sejtem, éppen a klasszikus zenében indult meg ez a folyamat, valamikor a XIX. század második felében.

Claude Debussy már 1901-ben kétkedve figyelte a népi - vagy népinek tartott - dallamok szimfonikus feldolgozását: "E dallamok megőriztek ugyan valamit szomorkásan zavart ábrázatukból - írta egyik kritikájában -, de zsarnoki ellenpontok szerény származásuk elfelejtésére kényszerítik őket." S ha Bartóknak - és néhány rendkívüli művésznek - sikerült is a valódi parasztzene számára érvényes formát találni a XX. századi nyugat-európai művészi zenében, ez kivételnek tekinthető. Mert egy estélyibe öltöztetett kórus előadásában megszólaló népi dallam éppoly élettelen - még ha esztétikai értelemben talán jelentősebb is -, mint amikor ugyanez a dallam a budapesti éjszakában elektronikus tánczenévé válik. Gyökérzet nélkül elszárad.

Jelentős egyéniségek persze a körülményektől függetlenül képesek megteremteni a zene életben maradásához szükséges táptalajt: Mercedes Sosa argentin zenéje bármely kontinensen elbűvöli közönségét, Palya Bea előadásában egy cigány sirató a párizsi publikumot éppúgy megrázza, mint egy pesti romakocsma törzsvendégeit, és ha Cesaria Evorának nem sikerült is a Művészetek Palotája sterilen elegáns hangversenytermébe varázsolnia a Zöldfoki-szigetek atmoszféráját, azért számos nagy pillanattal ajándékozta meg lelkes budapesti közönségét. De hogy a világzene műfaja mégiscsak fura képződmény, azt jól mutatja, hogy a legnagyobb sikert akkor aratta Cesaria Evora, amikor a koncert közepén fogta magát, leült a színpad hátterében lévő asztalhoz, töltött magának egy pohár vizet, a legnagyobb természetességgel rágyújtott egy cigarettára, és fejének billegetésével követte lehengerlő energiákkal játszó zenészeit.

És mégis ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, nem átélhető Budapesten mindaz, amit ez az aprócska mezítlábas néni közvetít. Talán ha a tornácán ülve látnám ugyanígy. Mert bár a szerelem és a magány, amiről énekel, itthon is átélhető, de a gyönyörű portugál dialektusból éppúgy alig értünk valamit, mint e bárgyú dallamokra és sablonos harmóniákra épülő zene áttekinthetetlenül gazdag ritmikájából. Nem volt otthon Cesaria Evora a Művészetek Palotája színpadán, és idegensége mintha arról szólt volna, hogy végletesen nyitott világunkban a földrajzi és kulturális távolság csak kivételes pillanatokban váltható szellemi közelségre.