Jenő

Chopin modora

2006.05.30. 00:00

Programkereső

Orchestre de Paris a Művészetek Palotájában, vezényelt Yukata Sado, közreműködött Nikolai Lugansky zongoraművész

Mielőtt elmerülnék az Orchestre de Paris vendégszereplése körüli panaszáradatban, muszáj elmondani, hogy az operaházi A nürnbergi mesterdalnokok, ha nem is változik meg alapjaiban, de azért sokkal élvezetesebb (?) mulatság (??) a Wierdl-Szolnoki-Kovácsházi belső hármas közreműködésével. Nemcsak az számít, hogy Wagner, de az is, hogy opera, és ha emberek adják elő embereknek, ha egymással kapcsolatba lépnek a szereplők, ha közben vetélkednek, hogy ki tudja jobban a maga oldalára állítani a közönséget, akkor a gyötrelem elviselhető, és a színpadi egész elutasítása helyett örül az ember olyan részleteknek, mint hogy milyen szépen beérett a tenor hangja, és az előadásnak azt a szeletét, amely fölött hatalmuk van, milyen elszántan próbálják menteni a hölgyek.

A kevert második szereposztás bemutatkozásának másnapján játszott az Orchestre de Paris a Művészetek Palotájában, elég furcsa programot, hiszen a legkomolyabb darab Liszt legendája, a Szent Ferenc a madaraknak prédikál volt. Ezzel indult a koncert, tehát nem kellemes helyen inkább bemelegítésként szerepelt a darab, amire viszont kifejezetten alkalmatlan. Amennyire meg lehet ítélni, végül is zeneként nem is funkcionált, viszont alkalmat adott a párizsiak fafúvósainak, hogy megmutassák képességeiket, szerencsére volt is mit, csak az angolkürtös nyekkentett egyet, a többiek mintha még élvezték is volna a szólózást. Hogy mindez mire elég, ha Yukata Sado a karmester, és jön még egy derekas zongorista, Nikolai Lugansky?

Akármire elég lehetne, de talán a művel van a baj, Chopin 2. zongoraversenyével. Mintha egy Chopin-imitátor írta volna, csupa chopines futam, csillanat, meg a zenekar kezelése is, hogy voltaképpen nem kezd vele semmit, csak díszít, dúsít, csinosítja a zongoraszólamot. Lugansky remekül zongorázik, csilingel, játszik, brillíroz, csak éppen vértelen szalonzenét ad elő, és kérdés, hogy ebben ki a bűnös még rajta kívül. A kevés ihletet adó zenekar? Vagy maga Chopin? Egyáltalán bűn-e, ha egy zene annak tűnik, ami, és nem érezzük meg benne a nagy Chopint, azt, akivé ő is csak később lett, nincsenek rejtett mélységek, az egész darab szigorúan és engesztelhetetlenül be van zárva a XIX. századba, frakkok és legyezők közé.

Körülbelül ugyanez érvényes a szünet utáni Franck d-moll szimfóniára is. Felséges banalitás, amit meg lehet menteni, elő lehet úgy adni, mint a francia szimfonizmus érvényes válaszát Beethovenre, vagy mint a felhígított, de azért az esszenciájában jelen lévő Berliozt, meg úgy is, ahogyan most a párizsi zenekar tette a harcsaszájú Sado mester irányításával, amikor az ember egyre csak hüledezik. Micsoda furcsa ember ez a Franck, attól hiszi Beethovennek magát, hogy a harmadik tétel második percében már felidézi az előző témát. Miért nem a másodikban mondta el, ha még lett volna mondanivalója? A kérdés tehát az lenne: mi az előadóművész kötelessége? Az a becsületes zenész, aki bebizonyítja, hogy a cseppben ott az óceán, vagy az, aki azt mondja, ne tessék izgulni, ez csak egy pohár víz. Azért tessék hátrébb állni, nehogy kiloccsanjon.