Jácint

22. Soproni Régi Zenei Napok

2006.07.10. 00:00

Programkereső

"Élőkép Mária-Antoinette Franciaország királynőjének helyzetéről, bebörtönzéséről élete utolsó pillanatáig, melyet Johann Ladislaus Dussek úr komponált allegorikus muzsikában."
46d3ce5e-0a6b-44ec-afe5-b3151efac2a2

Ez volt a címe annak darabnak, amellyel Alekszej Ljubimov orosz fortepiano-művész befejezte a 22. Soproni Régi Zenei Napokon adott szólóestjének első felét. A 18. századi cseh szerző, Dussek a maga korában rendkívül népszerű művéről van szó, amely alatt a hallgató ma nem tudta, döbbenettel figyeljen, vagy inkább hasát fogva kacagjon, mikor a narrátor, Stachó László – egyébként remek színészi adottságokkal – bemondta a soron következő tétel címét, s Ljubimov játszani kezdett. Olyan címekre gondoljanak, mint például: "A királyné bebörtönzése", vagy "Marie-Antoinette letűnt nagyságán elmélkedik".

"A királynét elszakítják gyermekeitől" – hangzik a következő tételcím, majd természetesen kihirdetik a halálos ítéletet. Ezután a királynő beletörődik sorsába, az őrök a vesztőhelyre kísérik, ahol már gyülekezik a nép, végül a finálé és megdicsőülés előtt lesújt a guillotine.

Tökéletesen naiv programábrázolás, pontosan úgy, ahogy aztán később a némafilm korában. De persze mi sem áll tőlem távolabb, minthogy Ljubimov játékát a filmszínházakban alkalmazott zongoristákéval hasonlítsam össze. Ő igazi egyéniség; játéka még akkor is lenyűgöző, ha olykor úgy tűnik, nem fortepianista, inkább zongoraművész. Műsorát nagyszerűen állította össze, végigjárta a 18. század végének jelentősebb fortepiano-műfajait a legkomolyabbaktól a szórakoztató- és tánczenékig.

Mozart c-moll fantáziájával kezdett, s Beethoven „Holdfény” szonátájával zárt. Közte pedig a már említett Dussek darabon kívül egy-egy Haydn- és Carl Philipp Emanuel Bach-fantázia ölelt közre karakterdarabokat, menüetteket, keringőket és az orosz Karaulov népdal-variációit. Ráadásként pedig még Schubert is szóhoz jutott. S Ljubimov még a legegyszerűbbnek tűnő használati zenékben, kis tánctételekben is megtalálta a humor lehetőségét, mindent önfegyelemmel, mégis hihetetlenül sugárzóan játszott.

A teremben két fortepiano állt, egy kópia és egy eredeti, melyeken a művész felváltva játszott aszerint, melyik darabhoz illik a már a romantika világa felé mutató hangszín. Felső teste még a térdpedál használata közben is alig mozgott, arcáról alig lehetett valamit leolvasni: nem szuszogott, nem meresztgette a szemeit - mégis minden darabban külön világot tudott teremteni. Különös, de még az sem zavart igazán, hogy a hangverseny vége felé Ljubimov láthatóan és hallhatóan elfáradt – félreütött, megakadtak az ujjai, kiváltképpen a Beethoven-szonátában, amelynek első tételét egyébként alig hallottam még ennyire poétikusan, árnyaltan előadni. Az attaca második tétel viszont, ha van ilyen, kicsit "túl attaca" következett, Ljubomiv nem is érte utol magát egészen a harmadik tételig, amelyben megint egészen egyedülálló hangszíneket tudott létrehozni.

A művész fáradtsága egyébként teljesen érthető. Az előadók a Soproni Régi Zenei Napokon nagyrészt tanárok is, akik a koncertet megelőzően, sőt a koncert napján is reggeltől kezdve tanítják a kurzus résztvevőit, esténként pedig hangversenyeken ülnek. Tehát inkább az a csoda, hogy a pénteki Mozart-esten mindez egyáltalán nem érződött. Ott Ljubimov az Orfeo zenekarral és Vashegyi Györggyel Mozart C-dúr zongoraversenyét, a belga Barthold Kuijken, a fuvolakurzus professzora pedig (akivel az Új Zenei Újság múlt heti adásában hallhattak interjút) a 314-es jegyzékszámú D-dúr fuvolaversenyt és a C-dúr Andantetét szólaltatta meg. Mindketten úgy, mintha pihenéssel és gyakorlással tölthették volna az előző napokat.

Ugyanez a program része volt egyébként egy héttel korábban az idei Budapesti Régi Zenei Fórumnak is, csak a szólisták voltak mások. A budapesti és a soproni régi zenei napok programjai ugyanis idén nagyrészt egybeesetek. Persze ez gazdasági oldalról nézve érthető: híres előadóművészek, mint például Barthold Kuijken, ha már egyszer Magyarországra vetődnek, több koncertet adhatnak, sőt, kurzust is tarthatnak. De mivel a régizenei koncertek közönsége még mindig egy viszonylag szűk réteg, nem tartom túl szerencsésnek a feszitválok párhuzamosságát és a koncertprogramok egyezését - még akkor sem, ha a egyes előadók többször is, akár Sopronig csábítják a hallgatót.

A budapesti hangversenyt nem hallottam, viszont állíthatom, hogy aki a soproni evangélikus templomban volt péntek este, különlegesen érett előadások tanúja lehetett. A bécsi korszak elején, 1782-83-ban komponált C-dúr zongoraverseny szólistája, mint már említettem, az előző estén is fellépő Alekszei Ljubomiv volt. A versenymű szokatlan intenzitással megszólaltatott zárótételének visszafogott befejezése csak az egyike volt az ihletett pillanatoknak.

A fuvolaverseny és a 315-ös, szintén fuvolára és zenekarra komponált C-dúr Andante szólistája és egyben karmestere a fából készült, korhű hangszeren játszó Barthold Kuijken nemcsak fuvolájából, de az Orfeo zenekarból is lenyűgözően árnyalt színeket varázsolt elő; olyan természetességgel és fantáziadúsan szólalt meg minden hang és gesztus, ami még ettől a kitűnő együttestől is szokatlan.

Persze mit ér egy fesztivál, illetve egy zenei tábor egy valamirevaló záróbuli nélkül? Ezt a soproni régi zenei napok szervezői is nagyon jól tudják. S jobb véget nem is találhattak volna ki az egyhetes rendezvénynek, mint a Mozartnak szentelt záróbált, amelyen dalok, áriák, valamint balettjelenetek szólaltak és elevenedtek meg Mozart és Lully operáiból. Az Arbeau historikus Táncegyüttes részleteket táncolt Lully-Moliere Úrhatnám polgárjából (természetesen korhű koreográfiával), s végre láthattuk Mozart Don Giovannijának híres táncjelenetét is, a háromféle táncot egymás után, majd egyszerre.

Végül Széll Rita, az este koreográfusa és táncmestere vezette a záró bált, amelyen egy Mozart-kontratáncot tanulhatott meg a táncos lábú közönség – köztük szervezők, diákok, professzorok és kritikusok.