Menyhért, Mirjam

Megúszták!

2006.07.10. 00:00

Programkereső

Napjainkban állandóan bővül a „régizenei” repertoár, folyamatosan készülnek újabb és újabb felvételek régebbnél régebbi művekből. Eldugott, poros könyvtárakból szinte naponta kerülnek elő elveszettnek hitt vagy elfeledett, mellőzött darabok.
7ebc368f-74a9-4815-bcfb-8d1d2c68cae2

Az embert pedig ambivalens érzések kerítik hatalmába. Sajnálja, hogy ennyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ismét (vagy éppen először) foglalkozzon ezekkel az alkotásokkal. Így volt ez nemrégiben még egy Händel- vagy egy Bach-darab esetében is, így aztán egyáltalán nem meglepő, hogy ez többszörösen is igaz az olyan „kismesterekre”, mint például Albinoni, Leclair vagy éppen Buxtehude. Buxtehude op. 2-es triószonátáit hallgatva azonban egyre inkább úgy érezzük, talán jobb is, hogy mostanáig nemigen foglalkoztak velük. Bizony elég furcsa lenne elképzelni ezeket a „leheletnyi” darabokat a historikus zenei „forradalom” előtti előadásokban. Mert míg mondjuk egy Beethoven-szimfónia egy-egy frissebb, élénkebb előadásban igencsak hatásos tudott lenni a „golden age” alatt, addig jobb bele sem gondolni, hogy mi történt volna Buxtehude triószonátáival. A lényeg azonban: ezek a daraŹbok hál’ Istennek megúszták! Sőt, nemrégiben megfelelő művészek kezébe kerültek a partitúrák – munkájuk eredménye pedig egy kifinomult és intelligens lemez, valódi kuriózum lett. A felvétel igazi erénye, hogy megőrizte Buxtehude fiatalkori kompozícióinak frissességét és elevenségét, minŹdezt tökéletes autenticitással és könnyedséggel. Az előadók igyekeztek (nem éppen siker nélkül) felszínre hozni a művek finom, intim hangulatát.

A sorozat talán legizgalmasabb, külön kiemelhető darabja a No. 5-ös A-dúr szonáta. A rövid nyitó-allegro után egy rendhagyó tétellel folytatódik a mű, melynek felirata: „Violinosolo – Concitato”. A tételnek külön érdekessége (a hegedű gazdag szólója mellett) a Monteverdihez kapcsolható hagyomány, sőt annak egyfajta újraértelmezése is; nevezetesen: a Monteverdi-féle stile concitato továbbéléséről, német területen való meghonosodásáról van szó. Ezt a tételt egy adagio követi viola da gamba-szólóval, amely hangulatilag tökéletes egyensúlyt teremt az előző szakasszal.

A szólamok tökéletes összhangban szólalnak meg az egymásra valóban figyelő zenészeknek köszönhetően. Modoruk minden túlzástól mentes. A csembalista Lars Ulrik Mortensen dús, de minden hivalkodástól mentes continuója a vonósok (John Holloway – hegedű, Jaap ter Linden – viola da gamba) tiszta, telt tónusa mellet is említésre érdemes. A hangminőség is kifejezetten jónak nevezhető, ami talán nem kis részben tulajdonítható annak, hogy a felvétel a kiváló akusztikájú koppenhágai Kastelskirkenben készült. Az egész felvétel kellemes, megnyugtató emléket hagy a hallgatóban.

(D. Buxtehude: Seven Trio Sonatas Op. 2 /John Holloway, Jaap ter Linden, Lars Ulrik Mortensen, Naxos 8.557249)