Bence

„… talán ma is lehet ilyen műveket írni”

2006.08.07. 00:00

Programkereső

Dmitrij Sosztakovics születésének századik évfordulóján a komponista műveinek utóéletéről, hatásáról, valamint a huszadik századi zenében elfoglalt helyéről beszélgetett Vajda János zeneszerzővel Kerékfy Márton.
2b205e43-2f08-41cf-af5b-ea657b908ebd

- 2006-ban Mozartot ünnepli a zenei világ, de megemlékezik Schumann halálának 150. és Bartók születésének 125. évfordulójáról is. Úgy tűnik, mintha ezek az évfordulók háttérbe szorítanák a negyedik jubilánst, a száz éve született Sosztakovicsot. Milyen helyet foglal el ő ma a zenei köztudatban?

- Én is úgy érzékelem, hogy elsikkad az idei Sosztakovics-évforduló. Nem tudnám megítélni, mennyire van benne a köztudatban, azt viszont örömmel látom, hogy a magyar zenei életben Sosztakovics egyre inkább jelen van: itt, ahol sokáig alig játszották a műveit, nemcsak a Kisvárosi Lady Macbeth című operáját mutatták be tavaly, de az utóbbi években egyre többször szólalnak meg szimfóniái és kamaraművei is.

- Minek köszönhető ez a megélénkült érdeklődés? Azt gondolnám, hogy 1990 előtt – már csak politikai okokból is – intenzívebb kulturális csereforgalom zajlott Magyarország és a Szovjetunió között.

- Éppen fordítva. Két komoly oka is lehetett annak, hogy Sosztakovics zenéjét annak idején nemigen játszották. Egyrészt egyfajta általános tartózkodás (ha tetszik: passzív rezisztencia) a szovjet műalkotásokkal és alkotókkal szemben, másrészt pedig az, hogy a huszadik század második felének zenei fősodrába (vagy legalábbis abba, amit mi annak gondoltunk) Sosztakovics – sok más szerzővel együtt – nem tartozott bele. Hogy ez a helyzet megváltozott, szerintem nagyrészt a fiatalok érdeme. Jellemző, hogy például a Danubia Szimfonikus Zenekar rendszeresen tűz műsorára Sosztakovics-kompozíciókat, a fiatal hangszeresek pedig sorozatosan játsszák a kamaraműveket. Ez egy elfogulatlanabb generáció: nem terheli a korábbi politikai szembenállás, de talán zenei természetű sem.

- Emlékszik arra, mikor találkozott először Sosztakovics zenéjével?

- Talán furcsán hangzik, ha azt mondom: személyes találkozásunkra emlékszem. Ez persze félig vicc. Én a Lorántffy Zsuzsanna utcai ének-zenei általános iskolába jártam, amely amolyan „kirakatiskolája” volt a Kodály-módszernek. Minden világhírű vendéget elhoztak ide, hogy körülnézzenek, meghallgassák a kórust; így jött sorban Menuhin, Ojsztah – és Sosztakovics is. Ez volt az első – s egyben utolsó – találkozásom vele. A zenéjével viszont igazából csak felnőtt fejjel ismerkedtem meg – elementáris hatással volt rám. Ez már azután történt, hogy a nyolcvanas évek elején Hollandiában olvastam a Testamentumot, ami akkor magyarul még nem jelent meg.

- Mi gyakorolt Önre elementáris hatást? Mi az, ami megfogta Sosztakovics zenéjében?

- Az első nagyon nagy élményt a XV. szimfónia jelentette – nemcsak számomra, de talán sok kortársam számára is. Felismertük, hogy az a fajta szimfonizmus, az a nagyforma-írás, amit Mahlertől és Strausstól ismerünk, Sosztakovicsnál egy speciális, csak rá jellemző dialektusban tovább él – dacára annak, hogy ezt a szimfonizmust a huszadik század második fele megkérdőjelezte, lezárt és követésre nem érdemes irányzatnak tartotta. Rádöbbentünk, hogy a hagyományos nagy műfajok – a szimfónia vagy a ciklikus kamaraművek – élnek: nemcsak papíron vannak meg, de játsszák is őket. Ez óriási dolog egy olyan korban, amikor a zeneművek többnyire kérészéletűek, a bemutatót követően legfeljebb csak fesztiválról fesztiválra vándorolnak, de a valódi koncertéletbe nagyon ritkán kerülnek be. Pedig Sosztakovics esetében egyáltalán nem olyan kompozíciókról van szó, amelyeket az ember könnyedén és bármikor képes meghallgatni. Mégis, ezek a darabok beépülnek a nagy szimfonikus zenekarok repertoárjába, és versenyképesek a klasszikus, bevált, sikeres alkotásokkal. Hatalmas élményt jelentett a felismerés, hogy talán ma is lehet ilyen műveket írni – persze megfelelő tehetséggel. Úgy érzem, hiány van ma olyan művekben, amelyeket jó játszani és élmény meghallgatni. A huszadik századi esztétika szeretett olyan megállapításokat tenni, amelyekkel ki akarta jelölni a zene fejlődésének irányát – ilyen például az is, miszerint a tonalitásnak egyszer s mindenkorra vége. Sosztakovics kompozíciói az efféle megállapítások eleven cáfolatai; egyrészt, mert részben ezeket követően készültek, másrészt, mert ma is élnek. Véglegesen semmit sem lehet kijelenteni, mert a zene nagyon sokféle, és nagyon sokféle igényt elégít ki. Számomra ezért fontos és tanulságos Sosztakovics példája, ahogy sok más olyan szerzőé is, akik – Honeggertől Brittenig – nem tartoztak az „elithez”, zenéjük viszont a mai napig jelen van és hat.

- Vannak netán olyan zeneszerzői fogások, amelyeket Sosztakovicstól „tanult”?

- Hogyne, rengeteg mindent próbáltam ellesni, és ha már ellestem, el is csenni tőle! Még konkrét idézeteket is említhetnék – ezek persze sokszor nem manifesztek, adott esetben csak a szerző „magánügyei” maradnak. Második vonósnégyesemben például – amely egyéb okokból is „orosz tematikájú” – Sosztakovics egészen a névjegyének számító D–Esz–C–H-motívumig menve jelen van. A hangszerelés terén is rengeteget lehet tanulni tőle. Izgalmas sajátossága zenéjének – és itt már nem feltétlenül a hatásáról beszélek –, hogy gyakran elindít egy teljesen jelentéktelen zenei folyamatot, amely egyszer csak megmozdul, és elképesztő módon felizzik. Sokat gondolkodtam azon, tudatos eljárás-e ez nála, vagy egyszerűen arról van szó, hogy elkezd dolgozni (mert mentálisan és egyéb okokból szüksége van rá), és egyszer csak elkapja a fonalat. A darab nem okvetlenül indul egy fantasztikus ötletből – olyan is van, hogy az ember egyszerűen csak ír, azután hirtelen „rákattan” valamire... A kezdetben érdektelennek tűnő anyag visszamenőleg pedig új funkciót kap – és megszületik a mű.

- Ön eddig négy operát komponált. Mit gondol a Budapesten tavaly bemutatott Kisvárosi Lady Macbeth-ről?

- Óriási élmény volt számomra az előadás; a darab szenzációs remekmű. Mint opera nyilvánvalóan komplettebb, mint a néhány évvel korábban írt Orr. Az egy hihetetlen zseni ifjonti hévvel komponált műve, azonban a téma, ez az egész groteszk világ egy ekkora méretű operához talán nem elegendő – számomra legalábbis hiányoznak belőle bizonyos szálak, amelyek többdimenziós remekművé tennék. Nos, mindezek megvannak a Kisvárosi Lady Macbeth-ben.

- Az operaszerző Sosztakovics gyakorolt-e valamilyen hatást az operaszerző Vajdára?

- Ezt nem tudnám pontosan megmondani. Bár most eszembe jut egy konkrét példa: a Karnyóné első felvonásának fináléjában olyasféle zenét szerettem volna írni, mint amilyen a Kisvárosi Lady Macbeth fürdőházi jelenete. (Az ember persze mindig olyat szeretne írni, mint Mozart, vagy mint ez vagy az, aztán végül úgyis csak olyan lesz, amilyen ő maga.)

- A két éve komponált Karnyónét már műsorára tűzte az Operaház. Mikorra tervezik a bemutatót?

- Jövő év május 4-ére, ha minden jól megy.

- Térjünk még vissza röviden Sosztakovicsra. Köztudott, hogy 1936-ban éppen a Kisvárosi Lady Macbeth egyik előadásáról jelent meg a Pravdában az a hírhedt névtelen cikk, amellyel a zeneszerző elleni félelmetes politikai támadássorozat kezdetét vette, s amely végzetes törést okozott mind Sosztakovics művészi pályájában, mind privát életében.

- Sosztakovics pályája hihetetlen lendülettel indult: ez a sikersorozat lényegében addig tartott, amíg teljesen meg nem fojtották a szovjet avantgarde-ot. Az igazi megpróbáltatás ezután jött: megmaradni és megírni azokat a műveket, amelyeket „muszáj volt”. Persze közhely, hogy a nyomásnak mindig van egyfajta felhajtóereje – de ez érződik ezeken a műveken. Sosztakovics „optimista zenéit” hallgatva az embert kiveri a víz: olyan optimisták, hogy attól már félni kell… Annyi módon meg tudja írni, amit akar! Ha van valaki, aki igazán gúzsba kötve komponált, akkor az ő volt. Egyszóval a szabadság és a kiegyensúlyozott polgári lét – úgy tűnik – nem alapfeltétele a művészet virágzásának.

- Magyarán tehát: Sosztakovics e körülmények között is el tudta mondani, amit akart?

- Egészen biztosan. Olyan értelemben persze kettős életet élt, hogy verbális megnyilvánulásaiban mindig igyekezett megfelelni (hiszen az életéről volt szó), a műveiben azonban – kevés kivételtől eltekintve – nem alkudott meg. Ha pedig ezek a művek egyébként jók, akkor – innen nézve persze – már olyan mindegy... Nem tudom, jobban járt volna-e, ha végig a rendszer dédelgetett gyermekeként él – valószínűleg nem. Mi bizonyosan így jártunk jobban.

NÉVJEGY
Vajda János 1949-ben született Miskolcon. A Zeneakadémián Párkai Istvánnál karvezetést, Petrovics Emilnél zeneszerzést tanult. 1979-ben diplomázott, majd ezt követően egy évig posztgraduális képzésen vett részt Ton de Leeuw-nál az amszterdami Sweelinck Konzervatóriumban. 1974 és 1979 között a Magyar Rádió korrepetitora volt, 1981 óta a Zeneakadémián tanít. Elsősorban a vokális műfajokat kedveli. Eddig négy operát komponált, amelyek közül az 1988-ban készült Mario és a varázsló aratta a legnagyobb nemzetközi sikert. Több oratorikus alkotás mellett számos kórusmű és dal szerzője, de írt zenekari és versenyműveket, valamint kamarakompozíciókat is. 1981-ben Erkel-díjat kapott, 1990-ben Bartók-Pásztory-díjjal, 2003-ban Kossuth-díjjal tüntették ki.

Kedvenc zenei műfaj: opera
Kedvenc zeneszerző: változó
Kedvenc film: Menzel: Az én kis falum
Kedvenc költők: Szilágyi Domokos, Várady Szabolcs, Fodor Ákos