Ilona

A lényeg – és ami mögötte van

2006.08.11. 00:00

Programkereső

Aradi Péter, a Nemzeti Filharmonikusok kommunikációs vezetője írásban reagált Körner Tamás, a Budapesti Fesztiválzenekar igazgatójának portálunkon is megjelent cikkére, amelyet Körner a Bartók-összkiadás körüli, Fischer Iván és Kocsis Zoltán között folyó vita kapcsán tett közzé.

Körner Tamás, a Budapesti Fesztiválzenekar (BFZ) igazgatója írása címében azt ígéri, a lényegről fog beszélni. Ennek ellenére már első mondatában eltereli róla a figyelmet – e nyitó mondat több megtévesztő állítást is tartalmaz, amelyek számát írása további részében egyre szaporítja.

„A Bartók CD-összkiadás körül kirobbant vita a két nemzetközi rangú művészünk, Fischer Iván és Kocsis Zoltán között hosszabb ideje kitapintható konfliktus újabb fejezete, amit – más, vissza-visszatérő Fischer-Kocsis ’pengeváltásokhoz’ hasonlóan – nem lehet megérteni a mélyben rejlő valóságos okok őszinte feltárása nélkül” – kezdi cikkét Körner Tamás. Körner azt sugallja, hogy a Bartók CD-összkiadás körül spontán módon robbant ki a vita, holott azt maga Fischer Iván robbantotta ki az Élet és Irodalom 2006/29. számában közölt, Gyurcsány Ferenc miniszterelnöknek címzett nyílt levelével. A mondat második felében pedig rögtön ott az újabb csúsztatás: Körner – Fischerrel együtt régóta követett taktikájuknak megfelelően –gondosan ügyel arra, hogy a kívülállók számára úgy tűnjön, megint a két zeneigazgató veszekszik egymással, vagyis mindkét oldalról gerjesztett konfliktusról van szó. A közönség pedig, amelynek nagyobb része inkább csak hallomásból vagy felületesen tájékozódik, újfent azt kérdezi: Miért marakodnak ezek már megint? De még egyes újságírókkal is sikerül elhitetniük, hogy itt kölcsönös adok-kapok zajlik. Para-Kovács Imre írja a Magyar Hírlap augusztus 4-i számában: „…a Bartók-évet arról lehet megismerni szeretett hazánkban, hogy két kiemelkedő művészből kettő egymás torkának esik: frakkban fojtogatják egymást az állami támogatásért, a közönség pedig bután néz, aztán hazamegy.”

Nagyon szeretném, ha végre mindenki megértené, hogy ezekben a vitákban a két fél nem azonos szerepet tölt be: a támadások minden esetben a BFZ felől indulnak, és rendszerint annyi hamis állítást, elferdített tényt és igaztalan vádat tartalmaznak, hogy – mint most is – kénytelenek vagyunk reagálni rájuk. Kocsis kilenc éve, mióta átvette az akkor még ÁHZ-nak nevezett együttes vezetését, egyetlen rossz szót sem mondott Fischerre és főképp zenekarára!

„A két vezető közötti vita zenekaraik támogatásáról szól” – írja Körner. Ebben a rövid mondatban rögtön két csúsztatás is van. Egyrészt ismét hangsúlyoznom kell, hogy Fischer az, aki a támogatások mértékét vitatja. Kocsis soha nem lobbizott azért, hogy a BFZ ne kapjon több pénzt, legfeljebb azért, hogy mi ne kapjunk kevesebbet. Másrészt, mint mindig, Körner most is tudatosan csak a két zenekarról beszél, csupán írása végén említi meg, hogy szerinte a támogatások közötti különbség „nem indokolható azzal, hogy az NFZ mellett énekkar is működik, hiszen egy énekkar költségei jóval alacsonyabbak”. Tisztázzuk:a 106 tagú NFZ mellett működő 80 tagú Nemzeti Énekkar, évi 50-60 koncertjével, a hazai hangversenyélet fontos része, mivel hasonló létszámú, felkészültségű, valamint ilyen repertoárral bíró, a fővárosi és vidéki hangversenyrendezők számára ilyen módon elérhető hivatásos kórus nincs ma Magyarországon. Feladata elsősorban az oratóriumirodalom nagyszabású kórusműveinek megszólaltatása Bachtól Kurtágig, programjában ugyanakkor előfordul kamaramuzsika, opera, sőt jazz is. (A kisebb létszámú Rádióénekkar profilja kezdettől fogva egészen más: klasszikus oratóriumot keveset énekel, inkább a stúdiómunkára, illetve a modern művek előadására szakosodott.) A Nemzeti Filharmonikusok harmadik egységéről Körner említést sem tesz: a Nemzeti Kottatár az ország egyetlen, közfeladatot ellátó, mintegy 13 ezer címet tartalmazó kottatára, mely évente átlagosan 1500 művet kölcsönöz hangversenyrendezőknek, zenekaroknak, zeneiskoláknak országszerte – rendkívül alacsony díj fejében. Nem hasonlítható sem a BFZ, sem más zenekar kottatárához, ahogy komolytalan volna azonos kategóriába sorolni valakinek a házi könyvtárát mondjuk a Szabó Ervin Könyvtárral. Mindez nem ingyen van.

Körner – a történetet a végletekig leegyszerűsítve – rögtön írása elején két táborra osztja a BFZ létrejötte előtti magyar zenei életet, irigylésre méltó magabiztossággal sorolva be a legkülönbözőbb sorsú és motivációjú művészeket egyik vagy másik kategóriába. „A nemzetközi zenei világ (sic!) a külföldön sikeres magyar muzsikusokat tartotta mindig a magyar zene képviselőinek” – írja. Nagy igazság: csak azokat tarthatták annak, akiket ismertek. A lista meglehetősen heterogén abból a szempontból, ki miért költözött külföldre. Körner szerint a felsoroltak „és még néhány külföldön élő művész lettek a világon a legismertebb magyar muzsikusok”. Természetesen szerepel a listán Fischer Iván is – aki bizony akkor még messze nem volt olyan ismert a világban, mint a Körner által felsorolt többi név. (És szerepel Rost Andrea is, aki még főiskolás sem volt a BFZ megalakulása előtt. Ennyit a lista megbízhatóságáról…) „A másik zenei élet (sic!) az itthoni volt” – folytatja Körner. Tény, hogy Magyarországon élve nehezebb volt világkarriert befutni, de akadtak olyanok, akiknek sikerült – ezt még Körner is elismeri.

Vajon mi magyarázza, hogy Fischer és Körner a Bartók-összkiadás támogatására kiírt NKA-pályázaton való sikertelen részvételük után ilyen vehemenciával rontanak neki Kocsisnak és a Nemzeti Filharmonikusoknak?

Az ok nagyon egyszerű és – Körner állításával ellentétben – személyes jellegű. Fischer Iván képtelen belenyugodni abba, hogy egykori vezetőtársának, a BFZ-től 1997-ben méltatlan körülmények között eltávolított Kocsis Zoltánnak sikerült az egykori – Kocsis szavaival élve „rettenetes tradíciókkal, viselkedési normákkal, dzsentroid magatartással és ultrakonzervatív nézetekkel megterhelt” – ÁHZ-ból néhány esztendő alatt korszerű, gyakorlatilag minden zenei feladatra képes, világszínvonalú együttest faragnia. Megértem, Fischernek rossz érzés lehetett látni, az évek során mint emelkedik egyre feljebb és feljebb – ráadásul Kocsis vezetésével – egy másik, „rivális” zenekar, amely mindinkább veszélyezteti a BFZ addigi vitathatatlan egyeduralmát, hiszen itthon a Nemzeti Filharmonikus Zenekart a legtöbben már a BFZ-vel legalábbis egyenrangúnak tartják, és külföldön is egyre jobban elismerik, ami meghívásokban, kritikákban, díjakban is megnyilvánul.

Mit tehetett Fischer ebben a helyzetben? Az egyik út az lett volna, hogy – elfogadva az új helyzetet – nemes zenei versengésbe kezd Kocsissal: az egészséges versenyszellem még szebb, még jobb, még magasabb színvonalú műsorokra és produkciókra sarkallja a két együttest, amiből a zeneszerető és koncertjáró közönség, és általában az egész magyar zenei élet profitál. Ha valaki biztos a maga tehetségében, nincs szüksége arra, hogy másokon átgázolva jusson előre. Miért is ne lehetne Magyarországnak két nemzetközi rangú zenekara?

Ám Fischer más utat választott: hosszú évek óta ádáz küzdelmet folytat Kocsis és a Nemzeti Filharmonikusok ellen, itthon és külföldön egyaránt, minden eszközzel megpróbálva rossz hírbe hozni és lehetetlenné tenni őket. Igen, még külföldön is igyekszik lejáratni az NFZ-t – emlékezzünk csak (többek között) a New York Times-ban 2003 januárjában megjelent interjújára vagy Norman Lebrechtnek az ő szavait visszhangzó, az Evening Standardben 2005 márciusában közölt, elképesztően elfogult cikkére.

Fischer és Körner mindent elkövet annak érdekében, hogy Kocsisnak a BFZ-ben betöltött szerepét visszamenőleg is bagatellizálják – ha tehetnék, legszívesebben kiretusálnák őt a BFZ történetéből. Körner nem átallja leírni a következő mondatot: „Kezdetben Kocsis Zoltán is itt működött, mint az egyik művészeti vezető, gyakorlatilag kizárólag zongoristaként”. Ez a „kezdetben” – 14 évet jelent! 1983-ban, a már akkor nagytekintélyű, hiteles személyiségként tisztelt, ellenzéki kiállása (a Charta ’77 aláírása, SZETA-támogatás, Mozgó Világ-ügy stb.) okán is öntörvényűnek tartott, ugyanakkor Kossuth-díjjal is elismert, zongoristaként világhírre szert tett Kocsis nélkül nem nyíltak volna meg bizonyos ajtók a sokkal kevésbé ismert Fischer előtt, és nem alakulhatott volna meg a BFZ. Amelyben aztán Kocsis messze nem csupán zongoristaként működött, hanem amolyan – zenei értelemben vett – „mindenesként” ott volt minden produkció körül, nem beszélve a későbbi kamarazenei sorozatok, az ún. „Kávékoncertek” szervezéséről és lebonyolításáról. Tény, hogy ezeken egyre gyakrabban vezényelt is, amit a tagság talán a Fischer által elvártnál nagyobb szimpátiával fogadott. Ezen a ponton kell megjegyeznem, hogy Kocsis ottani közreműködéséről személyes tapasztalatokkal is rendelkezem, ugyanis 1993 és 1996 között PR-menedzserként magam is ott dolgoztam. (A félreértések elkerülése végett: 1996-ban saját elhatározásomból, harag és sértettség nélkül, egy izgalmas állásajánlatot elfogadva távoztam, és 2001 ősze óta vagyok a Nemzeti Filharmonikusok kommunikációs vezetője.)

Körner ezt az alkalmat is megragadja arra, hogy ismét deklarálja: a BFZ-t „ma a világ 10-12 legjobb zenekara közé sorolják”. Mint tudjuk, ilyen lista nem létezik, ezt maga a BFZ sulykolja évek óta igen sikeresen, s a hazai és a külföldi sajtótól kezdve Demszky Gáborig mindenki készségesen ismételgeti. De a komolyzenében csupán kicsit is tájékozott olvasó kezdje csak el összeszámolni az általa legjobbnak tartott zenekarokat Európában, Ázsiában és Amerikában – jó eséllyel pillanatok alatt el fog jutni legalább húszig anélkül, hogy a BFZ akár csak eszébe jutott volna. Nincs is sok értelme az ilyenfajta kérkedésnek, hiszen mégiscsak művészetről van szó, nem sporteredményekről vagy multinacionális cégekről, amelyek bizonyos paraméterek alapján objektíven összemérhetők. Fischer azonban úgy gondolja, ez a zenében is megoldható: „Véleménye szerint az állami szerveknek függetlenedniük kellene a szakmai tanácsadó bizottságoktól és normatív, az eredményességtől és hatékonyságtól függő támogatási rendszereket bevezetniük.” Az állami szervek tehát minden területen azonos, normatív támogatási rendszereket alkalmazzanak, s ne vegyék figyelembe az egyes területek sajátosságait és az ahhoz értő szakemberek véleményét, tanácsait. Iktassuk hát ki a szakértőket, akik időnként a BFZ érdekeivel ellentétes döntésekre tesznek javaslatot – éljen az anyagi eredményesség! A hatékonyság mércéjének természetesen nem a két zenei intézmény egy főre eső közpénztámogatásának összehasonlítását vagy a költségvetésnek visszafizetett járulékaik nagyságát tekintenék, hanem azt, ki hányszor játssza el ugyanazt a programot és hány jegyet ad el, valamint, hogy lemezeit magyar vagy külföldi lemeztársaságokkal készíti. A BFZ kevesebb műsort játszik el többször, az NFZ több programot egyszer – ettől azonban a BFZ nem ad el több jegyet, mert a mi koncertjeink is jóval 90 százalék fölötti házakkal zajlanak. Körner diszkréten hallgat a vidéki hangversenyekről, amelyekből ők évente ötöt vállalnak, s ezekre összesen mintegy 75 millió forintot kapnak a kulturális tárcától, míg mi évente átlagosan 35-ször lépünk fel vidéken – szolgálatban, vagyis teljesen ingyen.

Fischer egyszerűen nem ismeri el az NFZ óriási fejlődését – ennek jegyében állítja Körner, hogy „az NFZ színvonalának javulásáról, amelyet Kocsis nevéhez kötnek, sokat írnak a hazai szakma képviselői, viszont az eladott jegyek és a külföldi meghívások azt bizonyítják, hogy a Kocsis által vezetett NFZ nem lépett jelentősen előre elődjéhez, a Ferencsik által vezetett ÁHZ-hoz képest”. Bizony, sokat írnak a hazai szakma képviselői az NFZ színvonalának javulásáról, ugyanis ők azok, akik emlékeznek az egykori ÁHZ-ra, így össze tudják hasonlítani a hajdani és a mostani együttes teljesítményét. És ugyan ki másnak a nevéhez kötnék, ha nem Kocsiséhoz? Farkas Zoltán zenetörténész, kritikus például a Magyar Rádió Új Zenei Újság (ÚZÚ) című műsorában, 2003 szeptemberében elhangzott kritikájában annak a véleményének adott hangot, hogy „a Nemzeti Filharmonikusok mai játékszintje technikai tekintetben messze maga mögött hagyta Ferencsik egykori zenekarát”. Ugyancsak az ÚZÚ-ban, 2003 decemberében, a műsor szerkesztője, Kovács Sándor zenetörténész, kritikus ezt mondta: „Nem hiszem, hogy Schubert 6. szimfóniájának Scherzo tételét ma virtuózabban, könnyedebben, elegánsabban, frissebben játszaná a világ bármelyik vezető együttese. Ez bizony világszínvonal.” Persze az ő álláspontjuk nem sokat számít, hiszen mindketten jeles magyar zenetudósok, akiket – a hazai szakma minden más képviselőjével (szólistákkal, lemeztársaságokkal, szakmai szövetségekkel és bizottságokkal) együtt – írásában Körner több ízben, alig burkoltan Kocsis és az NFZ javára elfogultnak, lekötelezettnek és lekenyerezhetőnek nevez. Nem tisztem megvédeni őket – megteszik majd ők maguk, ha akarják. Ám mégiscsak furcsa felróni egy magyar zenekarnak, hogy szoros szálakkal kapcsolódik a hazai szakmához, Kovács Gézának, a Nemzeti Filharmonikusok főigazgatójának pedig, hogy funkciókat tölt be különböző hazai szakmai szövetségekben. Ezek választott tisztségek, nem kinevezéssel töltik be őket, ahogy azokban a nemzetközi szakmai szervezetekben sem (pl. IAMA, PEARLE, ISPA, az EU előadó-művészeti munkabizottsága stb.), melyeknek a főigazgató szintén megbecsült tagja.

cba73865-fa99-4c20-b739-cff696ed5f63

A szakma külföldi képviselői valóban nem írnak a Nemzeti Filharmonikus Zenekar színvonaljavulásáról, hiszen ők az ÁHZ-t nemigen ismerték, így az NFZ-t nem önmagához képest, hanem abszolút mércével mérve tartják nagyszerű együttesnek, Kocsist pedig kivételes képességű muzsikusnak. A ConcertoNet kritikusa például, aki 2003-ban az évad legjobb hangversenyének járó Lully-díjjal jutalmazta a New York-i Lincoln Center koncerttermében, az Avery Fisher Hallban adott hangversenyünket, indoklásában így ír: „Talán kissé meglepetést is okozott a magyar zene egyedi hangzásvilágát szenvedélyes erővel felmutató hangverseny, amelyen korunk egyik legnagyobb zongoraművésze és egyik legihletettebb karmestere lépett fel. Külön érdekesség, hogy e kettő ugyanaz a személy, Maestro Kocsis Zoltán. (…) Az együttes mindvégig briliánsan játszott, a dinamikai árnyalatok és a bonyolult ritmikai mintázatok inkább csak amerikai zenekaroktól megszokott, hibátlan megszólaltatásával, felvillanyozva ezzel a Lincoln Center közönségét.” Az az állítás tehát, hogy „a nemzetközi zenei élet egyértelműen a Fesztiválzenekart tekinti Magyarország legjobb zenekarának” legalábbis finomításra szorul. És ne felejtsük el, hogy az 1983-ban alakult BFZ-nek 17 év előnye van a tagságában 2000-ben megújult NFZ-vel szemben – mind a közönségbázis kiépítése, mind a külföldi kapcsolatok kialakítása terén.

De nézzük a támogatás kérdését. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Énekkar és Kottatár állami alapítású és fenntartású – most még kht.-ként működő – kiemelt nemzeti intézmény, mely minden muzsikusát alkalmazottként foglalkoztatja: 2005-ben 1,61 milliárd forint közpénztámogatásban részesült, s ebből 756 millió forintot fizetett vissza járulékok formájában az államnak. A kulturális tárca évente köt velünk közhasznúsági szerződést, így hosszabb távra előre igen nehezen tudunk tervezni. A 2000-ben kapott kiemelt állami támogatásból az évek során már több százmillió forintot elvontak, s a támogatás reálértéke folyamatosan csökken. A BFZ magánalapítványként működik, ismeretlen számú alkalmazottal, és három lábon áll: sajtóhírek szerint saját bevételeiből és a mecénások támogatásából idén 450 millió forintra számíthat, és külön-külön ugyanennyit vár két másik fenntartójától, a fővárostól és a kulturális tárcától. Ne legyenek kétségeink afelől, hogy a 900 milliós közpénztámogatást meg is fogja kapni. „Kocsis zenekara intenzíven lobbizik a kivételezett állami pozícióért” – állítja Körner. Ehhez képest Fischernek sikerült kilobbiznia, hogy mind a kulturális tárca, mind a főváros öt évre szóló támogatási szerződést kössön zenekarával, és garantálja a támogatási összeg értékállóságát.

Körner áprilisban azt nyilatkozta a Népszavának (a cikk a BFZ honlapján is olvasható), hogy „a Fesztiválzenekar mára leküzdötte a korábbi évek anyagi gondjait és a Fõvárosi Önkormányzat, a Kulturális Minisztérium támogatásával az alapítvány formájában mûködtetett zenekar valahára megnyugtató pénzügyi alapokra támaszkodik”. Akkor tehát mi veszélyezteti a BFZ kivívott eredményeit? Aránytalanságról, esélyegyenlőtlenségről beszélnek? Érdekes, ugyanerről beszéltek 1983-ban a többi zenekar vezetői is, amikor a Budapesti Tavaszi Fesztivál és a Hungaroton mesésnek mondott gázsikkal keretszerződést kötött az újonnan alakult BFZ-vel, amely 1992-től, elsősorban más zenekaroktól átcsábított muzsikusokkal, a főváros állandó zenekaraként működött.

Vajon Fischerék felemelik-e szavukat a válságos időszakot élő s a megszűnés veszélyével szembenézni kényszerülő, több nagy múltú hazai zenekar érdekében?

Ennyit hát a „lényegről”.

Aradi Péter
a Nemzeti Filharmonikusok kommunikációs vezetője

(Az Élet és Irodalom 2006. augusztus 11-i számában megjelent írásnak a szerző által kibővített változata.)