Salamon

Az Il Giardino Armonico hangversenye

2006.08.15. 00:00

Programkereső

„Harnoncourt legvadabb gyermekei” – így hirdette az olasz Il Giardino Armonico hangversenyét az V. Bükki Művészeti Napok szórólapja. Kérdés persze, mit értünk a „vad” jelző alatt.
1405edd8-063c-4578-a4ce-bc34ba787684

„Ezek a lányok úgy játszanak, mint a tigrisek” – írta például Vivaldi zenekaráról egy kortárs – „hirtelen fortét és hirtelen pianót tudnak létrehozni, és minden elképzelhető árnyalatot a kettő között”. Bár a szélsőséges és különlegesen sokszínű dinamika használata a Giardino sajátja is, s a rögtönzött mordentek, trillák és cadenzák sokak számára talán túl merészek, valószínű, hogy a XXI. században már sem a tigriseket, sem pedig a teljesen elvadult zenészeket nem így képzeljük.

A nyolc olasz a péntek esti koncerten mégis kétség kívül igazolta a szlogent. Persze csak akkor, ha a vad jelzőt szertelen, szabad vagy merész értelemben, nem pedig a kusza és kiszámíthatatlan szinonimájaként használták a szervezők. S ha ez így van, nem kevésbé illik a megjelölés magukra a szervezőkre sem. Hallgassák csak a következő felsorolást! Ezek a Giardino fellépéseinek helyszínei: amsterdami Concertgebouw, bécsi Musikverein, New York-i Carnegie Hall, bélapátfalvai Apátság. A komolyzene világának legnagyobb sztárjai több mint 150 kilométerre Budapesttől, az erdő közepén. Azt hiszem, nehezen lehet ennél merészebb ötlete valakinek a mai Magyarországon. S a közönség csak hálával gondolhat erre a bátorságra, ugyanúgy, mint ahogyan a muzsikusok produkciójára is.

Negyedik alkalommal járt most az 1985-ben alapított, milánói székhelyű Giardino Armonico Magyarországon, s egy kivételével, (mikor a fertődi Haydn-fesztivál vendégei voltak), mindig a mostanihoz hasonló, vegyes, de főként 17–18. századi olasz darabokból összeállított műsorral léptek színpadra. Ezúttal a beszédes „Az Északi-tengertől a Nápolyi-öbölig” címet adták programjuknak, s ennek megfelelően a német Samuel Scheidt és Johann Rosenmüller darabjai szólaltak meg először az Apátságban.

Ezeket a műveket, s a szintén 17. században alkotó velencei Pietro Ziani szonátáját – ahogy ezt már korábbi budapesti fellépéseiken is tapasztalhattuk – az együttes tagjai improvizált átvezetéssel fűzték össze. Most hol a basszus, hol a hegedű, hol a lant mutatta be rögtönzési képességeit, vezetett át a következő hangnembe, stílusba és országba – hozzá kell tennem, bámulatosan. Bár ennek a technikának vannak történeti gyökerei is – például Mozart korából is maradtak feljegyzések, miszerint egy koncerten a billentyűs szonátákat az előadó improvizált szakasszal kötötte össze –, használatának hátterében jelen esetben nyilvánvalóan részben prózai okokat kell keresnünk. Mivel a 17. századi hangszeres darabok általában meglehetősen rövidek, a köztük állandóan felhangzó taps a feszültség folytonos lankadásához vezetne, s a koncert töredezetté válna. Az improvizáció másik funkciója pedig az lehet, hogy az eltérő karakterű darabok ne éles zökkenőkkel, hanem folyamatosan kövessék egymást. Az eredmény igazán szuggesztív volt, s az így kialakult, szünet nélkül előadott, szvitszerű egységben nem vesztek el a zárt kompozíciók. Scheidt darabjaiban a lendület és összefogottság, Rosenmüller két hegedűre és két brácsára írt kromatikus témát feldolgozó szonátájában az együttjáték, a zenészek közötti tökéletes egyenlőség, Zianinál pedig a díszítőfantázia olykor arcátlanságig menő szabadsága és a hang szépsége kapott kiemelt figyelmet.

A műsor, mint ahogy az az eddigiekből is kiderülhetett, különösen izgalmas volt, emellett azonban közönségbarát is. Pontosan megfelelő elegyet kevert a Giardino Armonico és vezetője, Giovanni Antonini a népszerű Vivaldi versenyművekből s a kevésbé ismert szerzők – mint a már említett Ziani vagy a nápolyi Nicola Fiorenza és Francesco Mancini – műveiből. Ez utóbbiak elsősorban arra szolgáltak, hogy Giovanni Antonini furulyatudását is megcsillogtathassa. Hihetetlenül virtuóz játékában, s együttesének muzsikálásában is a kottaolvasás és a hangszeres megvalósítás biztonságán nyugvó testi-lelki szabadság ragadott meg leginkább. S bár a csembaló és a lant nem mindig hallatszódott eléggé, s néha a hegedűk is vétettek egy-egy hibát, kétségtelen, hogy elérték a legmagasabb fokot. Nem műveket adtak elő, hanem zenéltek, néha kikacsintva a közönségre: ugye értitek? Ugye észrevettétek, hogy már a lehetőségek végső határánál járunk?

Leginkább Vivaldi versenyműveiben és a három ráadásban derült ki, milyen végtelen változatosságot tudnak létrehozni a szinte durvaságig feszített hangsúlyoktól a díszítések disszonáns ütköztetésén át az eszményien szép, áradó dallamokig. A leglenyűgözőbb pedig, mikor kezükbe vesznek egy periódust, minden erőlködés nélkül, de lendülettel elindítják, majd számtalan játékmóddal és dinamikai árnyalattal kísérik – de végül mindig megtalálják azt a pillanatot, amikor a labdát kecsesen, mégis frivolan le lehet csapni, a frázist a legfrappánsabban le lehet kerekíteni.

(2006. augusztus 4., 20:00 Apátság (Bélapátfalva); Az Il Giardino Armonico (Olszország) koncertje; "Harnoncourt legvadabb gyermekei" – Scheidt: Canzon a 5 sopra la Bergamasca; Battaglia a 5
Rosenmüller: Sonata XI per due violini, due viole e B. C.; Ziani: Sonata in sol minore per due violini, due viole e B. C.; Vivaldi: Concerto in do minore per flauto, archi e B. C, RV 441; Fiorenza: Concerto per flauto, tre violini, viola e B. C.; Vivaldi: Concerto in fa magg. per 3 violini, viola e B.C., RV 551; Mancini: Concerto in mi min. per flauto; tagjai: Giovanni Antonini (fuvola, műv. vez.), Enrico Onofri, Marco Bianchi (hegedű), Stefano Barneschi, Riccardo Minasi (hegedű, brácsa), Paolo Beschi (cselló), Giancarlo de Frenza (nagybőgő), Riccardo Doni (clavicembalo)