Menyhért, Mirjam

Mérce

2006.08.28. 00:00

Programkereső

A magyar hangverseny-látogató sokszor egyetlen koncert alapján alkot véleményt a nagynevű vendégművészről. Gardinerrel más a helyzet: tavaly is fellépett a Bartók-teremben, ráadásul olyan tempóban készíti a lemezeket, hogy az már szinte túlzás. Mindenesetre a régizene-rajongók nagyobb része véli úgy, hogy ő az etalon. Nehéz tehát csupán egy koncertről írni, amikor ő vezényel – végre „igazi” zenekarát, az Angol Barokk Szólistákat.

Gardiner profi. Nem hagyja magát sztárolni, előtérbe tolja – szó szerint – az ifjú, ám termékeny Robert Levint, aki az egyik felhangzó Mozart-mű szerzője is egyúttal (a hegedűre és zongorára írott versenymű ugyanis rekonstrukció, melyből világosan kiderül, Mozart miért tette félre az anyagot). A K 503-as C-dúr versenyműben a fortepiano annyira kevés, hogy nem is értem, miért erre esett a választás. Vashegyiék a nyár elején egy másik C-dúrral, a 415-össel megmutatták, milyen arányosan szólhat egy – szintén erőteljesen hangszerelt – zenekar mellett a fortepiano. Az 503-ast hallgatva az jut az eszembe, nem mindig a technikai fejlődés váltja ki a zene változását: olykor épp egy-egy zenemű mutat rá a technika elégtelenségére. Mozart egyik legbeethovenibb zenéjében a szólóhangszer időnként eltűnik. A Bartók-terem nagyszerű akusztikájában nincs mikrofon, amely helyrehozhatná az aránytalanságot (mint annak idején Bilson és Gardiner lemezfelvételén): itt néma pantomimot láthatunk a zenekari bevezető alatt. Levin pedig kénytelen díszíteni, hogy észre vétesse magát. És ezt érzem az előadás legnagyobb hibájának. Mert nyilván meg tudja indokolni az összes díszítést, elég nagy tudós ő ahhoz. De legalább egyszer megszólalhatna a második tétel témája úgy, ahogy a kottában áll. A díszítés tehát öncél, rokokó csipke a legkevésbé rokokó Mozart-művön. Levin persze szépen és pontosan muzsikál, mindemellett látványosan is: úgy érzem, fontos neki, hogy a néző ne csak hallja, lássa is, mennyire concertál a fúvósokkal. Az ő szereplési vágya tehát kissé sok az én ízlésemnek. De itt a zenekarral sem vagyok elégedett: különösen a fúvósok fújnak nyári turné-hangulatban a szélső tételekben, ám ennél is zavaróbb egy-egy hangsúlyozás. Az első tétel főtémájának motivikus háromnyolcados zárásában (amely egyúttal bevezeti a c-moll melléktéma háromnyolcados felütését) a második nyolcadot hangsúlyozzák. Ismét biztos vagyok benne, hogy ez is védhető tudományosan – bár akkor volna igazán az, ha minden alkalommal így játszanák az adott helyet, nemcsak néha –, de attól tartok, nem érdekel a magyarázat, viszont irritál a hangsúly: ez is öncélnak tűnik. Ezzel együtt nagyon szép pillanatokat élhetünk meg, különösen olyankor, amikor a vonósok tartott pianissimója felett végre hallható a szólóhangszer. Itt valóban utánozhatatlanul éteri a hangzás, de nekem ennyi kevés egy zongoraversenyhez.

Üdítően egységes viszont a „Vado, ma dove” kezdetű koncertária. Bernarda Fink zeneileg kellően finom és árnyalt, hangja és egész lénye a drámaiságot hozza ki a darabból. Jöhetne a szünet, de nem: meg kell hallgatnunk a versenymű-rekonstrukciót, amely valójában egy tétel, de terjedelmesebb, mint bármely Mozart-tétel, izgalmasságra pedig Hummelhez közelít, pejoratíve. Súlyosbító körülménynek is tekinthetjük Kati Debretzenit, akinek színpadi viselkedése és hegedűjátéka egyaránt vaskos és fárasztó. Azzal próbálok vigasztalódni, hogy legalább a zenekar tagjai jól érzik magukat.

46a55f77-2369-467c-b90b-a2d46d43cd9c

Szünet után kapjuk azt, amiért érdemes hangversenye menni: a „Ch’io mi scordi di te” kezdetű, Donna Elvira-i hangvételű áriában Fink ismét nagyot alakít (bár a magas lágékban nem is annyira szép a hangja, mint a mélyekben), Levin méltó partnere és kamaratársa ezúttal, az előadás egésze változatos és átélt. Gardiner pedig profi, mint mondtam: mert csak az utolsó számban, a Linzi-szimfóniában válik főszereplővé, de akkor nagyon. Ez a Linzi-szimfónia olyan élmény, amilyenre a közönség vágyott. A zenekar csodálatosan együtt van, nagyot is képes szólni, de árnyalt is, a mozarti szólamvezetés logikája mindvégig hallható. A második tétel unalmát, a harmadik triójának nem mindig logikus kötéseit a finale sodrában boldogan felejtjük el. A zenekar játszik, a szó minden értelmében, a közönség pedig kivívja az ismétlést – amelyből kiviláglik, hogy nem minden próbálkozás egyformán sikeres. Mindenesetre úgy tűnik, az Angol Barokk Szólisták valóban a legösszeszedettebb régizenés zenekar, akiknél üzembiztosabbak a hangszerek, kevesebb a hamis hang, kiszámíthatóbb a hangzás, mint amit másoknál megszokhattunk. Gardiner pedig tud valamit, például évtizedekig együtt tartani egy ilyen együttest, vagy élményszerűen „elmagyarázni” a Linzi-szimfóniát. Vannak nálam lelkesebb hívei is, de annyi biztos: a régizenei műfajban még mindig ő az etalon – tehát egyetlen koncertje alapján sem túlzás megkockáztatni: lehet és érdemes tőle tanulni.

(2006. augusztus 23. 19:30 Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem – Az Angol Barokk Szólisták hangversenye; Mozart: C-dúr zongoraverseny, K 503; Vado ma dove? – koncertária, K 583; Versenymű hegedűre és zongorára, K 315f (Levin rekonstrukciója); Ch’io mi scordi di te – koncertária, K 505; C-dúr („Linzi”) szimfónia, K 425; km.: Bernarda Fink (mezzoszoprán), Kati Debretzeni (hegedű), Robert Levin (zongora); vez.: Sir John Eliot Gardiner)