Hortenzia, Gergő

Fertő-parti sinus-görbék

2006.09.12. 00:00

Programkereső

Első fejezet Nyáron a Tiszán töltöttem egy hétvégét. Este érkeztünk komppal a révbe, ahol szocialista emlékeket idéző szállás, mennyei halászlé, egy perc alatt kerekedő fergeteges vihar, majd illatos este, falusi vásár és ingyenes koncert zúdultak ránk egy óra leforgása alatt.

A vihar és a koncert ebből ingyenes volt. Soltész Rezsőt a United követte éjszakába nyúlóan. „Vajh, mennyiért lépnek itt föl?” – tépelődtem a mindössze talán száz főt számláló „tömegben”, amire pár nap múlva megkaptam a választ. Éppen Pély Barna, a United vezetője nyilatkozta a tévében, hogy e haknikon a honoráriumok a csillagos égben végződnek. Lévén pedig ingyenesek, ezeket az önkormányzatok fizetik.

Második fejezet

Sok-sok éve, már évtizedekben mérhető, amióta a Soproni Régi Zenei Napokra járok, és kilenc éve, azaz indulása óta a fertődi Haydn Fesztiválra. Mindkettő végig pénzhiánnyal küzd, ezért állandóan a megszűnés pallosa csüng felettük. Mindkettő több helyszínen, több településen zajlik, így több önkormányzatnak is módja nyílna koncertenként azt a „a csillagos égig terjedő” honort kifizetni. De nem teszik. Némelyik segít a maga módján, nyújt ezt-azt, néhány helyszínt esetleg ingyen, de még ez sem jellemző. Az idei Haydn Fesztiválon (már azon, amiről én most beszámolok, a Haydn Eszterházán címűn, mert a magyar széthúzás jegyében most már ebből is több követi egymást, nem mentesen a háborúktól) tizenegy koncert hangzott el három településen, ez hozhatott volna némi pénzt. Hiszen sokba kerül mindez: a számtalan rangos külföldi és magyar művész, zenekar fellépése, a drága hangszerek, a szállás. De nem hozott semmit, csak vitt. Hogy miből, azt nem egészen lehet tudni.

Harmadik fejezet
Ugyanis úgy volt ez egészen az idei évig, hogy az eseménysor szervezője, a Magyar Haydn Társaság, élén annak motorjával, lelkével, Strém Kálmánnal, létrehozta a fesztivált, aztán Strém Kálmán elkezdte a kalapozást, kérést, koldulást a minisztériumnál és a különböző alapoknál, majd amikor a beígért pénzek nem jöttek, vagy csak a töredékük, a zsebébe nyúlt és fizetett. Így mulat egy magyar úr. Egy megszállott, zeneimádó úr. Aki azonban a tavalyi fesztivál után néhány héttel váratlanul és hatalmas űrt hagyva maga mögött minden minőségében, a nagylelkűséget és a zsebeket tekintve is – meghalt. Idén Malina János vette át a helyét és Don Quijote-szerepkörét, aki azonban hiába kotorászik a zsebében, nem talál ott mást, mint pár papírzsebkendőt. Nyúlhatnának hát a sajátjukba mindazok, akik a fent említett és hozzá hasonló haknikat könnyedén és jó szívvel finanszírozzák, ám Haydnra, Mozartra és társaikra nemigen találnak még hét krajcárt sem.

Negyedik fejezet

Nézzük akkor, mire kell(ene) idén a pénz!

Augusztus 25. Fertőd. A nyitó koncert, egyben az eseménysor egyik fénypontja. Magas hőfokon, magas felütéssel adta meg a fesztivál kezdő hangját, a címben említett sinus-görbe egyik legmagasabb csúcspontjával. Haydn Többszólamú énekek sorozata szóló hangokra és billentyűs hangszerre a hatalmas életmű ritkábban hallható, ám nagyszerű alkotásai közé tartozik. (Ugyan, mi nem tartozik oda a termékeny és zseniális mesternél?) A szerző maga Singquartette, azaz énekes kvartett néven aposztrofálta, ezzel is jelezve, hogy itt mindenki egyenrangú. Komlós Katalin fortepiano játéka valóban az volt a nagyszerű énekesek, Csereklyei Andrea, Meláth Andrea, Drucker Péter, Regenhart András és Kovács István mellett. Kidolgozott és összeforrott, lelkes, ugyanakkor az autentikus előadásmódhoz illő, mértéktartó stílusú megszólalásuk nagyszerű élmény volt. Ugyanez jellemezte Komlós Katalin Esz-dúr és A-dúr szonáta előadásmódját is.

Másnap a fertőszentmiklósi templomban a No.102-es B-dúr szimfóniát és a Schöpfungsmessét (Teremtés misét) az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus adta elő Vashegyi György vezényletével. Ha pontosabb akarok lenni, a Purcell Kórus adta elő a karmester és a zenekar kíséretében. Csodálatos ez a kórus: szép hangszínnel, pontosan, fortéban, pianóban egyformán megkapóan énekelnek, elsodró erővel. Úgyhogy ha nem vigyáz a karmester, el is sodorják, mint a rangos zenekart is. Kicsit a ló elé kötött szekér hatását keltve (ha értik, mire gondolok, noha az, ugye áll...), aminek azonban mégis szívesen adja át magát a közönség, olyan szuggesztív az énekkar. És azért jó persze az egész produkció. A szólisták: Korondi Anna, Schöck Atala, Szappanos Tibor (bevallom, az ő hangja engem nem bűvöl el) és Kovács István, akik az előző napi énekesekhez hasonlóan remek produkciót nyújtottak. A pompás akusztikájú kis templomban – hála a műsoron szereplő misének – végre helyi közönséget is láthattunk, de megtisztelte jelenlétével a hangversenyt Göncz Kinga külügyminiszter is.

Augusztus 27-én, vasárnap újra a felújítás alatt álló Esterházy-kastély adott helyet a Tomasini Vonósnégyesnek. Ezen az estén először, majd szinte mindegyiken megjelent a hercegi család leszármazottja, Esterházy Antal, aki a koncertek előtt több nyelven is üdvözölte a közönséget ősei kastélyában. Ritka alkalom Magyarországon az ilyesmi, igazán megkapó volt jelenléte és lelkesedése. A Tomasini (B-dúr), Haydn (Esz-dúr, op. 33 No.2) és Mozart (Esz-dúr, K 428) kvartettjeiből álló műsor jól példázta, miként hatott zeneszerzőtársaira Haydn, minden idők egyik legnagyobb újítója, a vonósnégyes „feltalálója”. Tomasini az Esterházy-zenekar koncertmestere volt, Haydn és Mozart kapcsolata pedig – már csak a hat „Haydn-kvartett” révén is – közismert. A néhány éve alakult Tomasini Vonósnégyes az egyik legígéretesebb régizenei együttes. Ezen az estén azonban végig azon merengtem, hogyan lehetséges, hogy a zeneszerzők egy kvartetten belül ilyen különbséget tesznek a négy hangszer között az első hegedű javára, Paulik László játéka annyira domináns volt minden darabban. A többieké, különösen Rácz Erzsébeté és Posvanecz Éváé szinte kísérő szerepre korlátozódott. Máté Balázs megszokottan professzionális és dinamikus játéka is kissé árnyékban maradt. Ám a választ már másnap megkaptam a Trio Antiqua fergeteges hangversenyén, majd pár nap múlva, a Festetics Vonósnégyes koncertjén újra. A Trió Antiquában nem éreztem semmiféle alárendeltséget: Kalló Zsolt (hegedű), Vályi Csilla (gordonka) és Szekendy Tamás (fortepiano) játéka egyenrangú, összeforrott, tüzes és lelkes volt. Mindhárman egyformán meghatározó, kiváló szólisták, akik tökéletes összhangban, mégis nagylelkűen egymásnak adogatva a szervákat érvényesültek együtt és külön-külön. És itt említem meg a fesztivál egyik nagy tanulságát: érdemes lenne végre szólista művészekként kezelni a magyar zenei élet teljes palettáján az autentikus muzsika kamaraegyütteseinek tagjait. Akár Paulik László, Máté Balázs vagy e trió minden tagja kiemelkedő művész, akiket mégsem tart nyilván a zenei közvélemény. Kalló Zsoltról később, egy hihetetlen megszólalása kapcsán beszélek, de Szekendy Tamásról itt jegyzem meg, hogy varázslatos muzsikus. Mindegy, hogy zongora vagy fortepiano, orgona vagy csembaló: ő derűsen mosolyogva játssza a legvirtuózabb futamokat, és szíves-lelkes az előadása. Annyira, hogy meg is kérdezem: miért nem ő volt a billentyűs szólistája a Capella Savaria koncertjének, miért a rendkívül unalmas, német Christine Schornsheim, akinek másnapi, sőt két nappal azutáni szólóestje épp elég lett volna, nekem kicsit sok is. A Trio Antiquáról még annyit, hogy a sinus-görbén a legfelső hullámot érték el remek játékukkal. Teljesen felvillanyozták a közönséget. Kalló Zsoltnak külön rendkívüli képessége van a zenékben, Haydnéban felfedezni és életre kelteni a magyaros dallamokat és ritmusokat. Ezeket hallva valóban jó magyarnak, lelkesült magyarnak lenni. Mi tagadás, Christine Schornheimben jóval kevesebb a tűz. Nem vitatom képességeit, látom is, hogy milyen hatalmas a diszkográfiája, Németországban igen elismert művész, számomra mégis sótlan, íztelen. Különösen az volt a Trio Antiqua és az energiabomba Nicholas McGegan közti estéken. A sinus-görbe alsó völgyében éreztem.

Nem így az újabb fertőszentmiklósi templomi koncertet, a Nic McGegan vezényelte Vashegyi-csapattal: az Orfeo Zenekarral és a Purcell Kórussal. Szerencsém megadta, hogy tíz évig dolgozhattam a skót-ír származású, hosszú ideje San Franciscóban élő, világjáró, fantasztikus karmesterrel. Láttam próbálni, vezényelni, lemezfelvételt csinálni, disznó vicceket mesélni, enni, inni. Mindezt hatalmas energiával, másokat átfűtő szenvedéllyel teszi. Kevés nála szuggesztívebb embert ismerek, aki valóban átlelkesíti még a legvisszafogottabb zenészt vagy hallgatót is. A legnagyobb várakozás az ő koncertjeit előzte meg: joggal. Ez az este szárnyaló volt. Műsoron Haydn rövidke, tízperces Te Deuma és Nikolaimesséje, majd testvére, Michael Haydn Theresienmesséje. Szólisták: McGegan nagy kedvence, akiről mindig csak szuperlatívuszokban beszél: Zádori Mária, a már hallott Schöck Atala, a beugró Szappanos Tibor és Hámori Szabolcs. A korábban kicsit egykedvű Orfeo most tüzesen játszott, a kórus – a karmester által kissé visszafogva – kiváló volt. Zádori Mária azt tudja, amit a legkevesebben: hibátlan technikai tudás mellé lélek és szív párosul, amitől az ő előadása mindig kicsit több, mint másoké. Szépen simult össze a két énekesnő hangja. A világon bárhol megállta volna a helyét a produkció.

Augusztus utolsó napján a Festetics Vonósnégyes búcsúztatta a nyarat egy ugyancsak magas színvonalú koncerttel. Nem kell bemutatni a sok éve sikeres kvartettet. Utaltam már rájuk a Tomasini Vonósnégyes kapcsán: itt is megerősödött bennem az érzés: a kvartett négy egyenrangú művész játéka kell, hogy legyen, és itt az is. Annyira összeforrott ez a négy művész, hogy még a szokásos szemvillanásokra sincs szükség, anélkül is érzik egymást. Itt sosincs háttérben a primárius Kertész István mellett Petőfi Erika, de Ligeti Péter brácsás és Pertorini Rezső gordonkaművész sem. Különösen a koncert második fele egészen magas színvonalú muzsikálást hozott.

A másnap aztán elhozta a sinus-görbe alsó hullámait: délelőtt a fertőszéplaki barokk templomocskában, Széchényi Ferenc szülőházával szemben, a Széchenyik valamikori temetkezési helyén a Quinque Voces (értelemszerűen öt férfi) együttes Haydn kánonjaiból énekelte el a Tízparancsolatra írt tizet, majd 47 világi kánonjából mindössze ötöt, így adván egy kereken félórás matiné(cská)t. Ráadásszámként sem telt új kánonra, megismételtek egyet az elhangzottakból. Ha rajtam múlt volna, nem ismételnek: öt kimondottan csúnya hangszínű férfi picinyke, nem rendesen megtanult műsorral, amatőr stílusban. Messze volt a professzionálistól, és még a Magyar Rádiót is sokkolta, amely a fesztivál számos koncertjét élőben adta vagy felvette – ezt éppen Görögországba sugározta élőben. A meghirdetett egy óra 50 perces terjedelem helyetti félórás program kisebb kapkodást eredményezett a pesti stúdióban, és jó kis blamázst. De ha ez nem lett volna elég, aznap este „szerencsénk volt” a Van Swieten Trióhoz a kastélyban. Őket eleddig sosem hallottam. Jobb lett volna, ha ebben az állapotomban maradok. Kedvetlen, pontatlan, hamis, unott játék: egyenrangúan, mindhárman. Förtelmes hegedűhanggal, csúnya színekkel, pontatlan megszólalásokkal Ugorjunk! Ki a hullámvölgyekből, fel újra a csúcsra!

91e2884e-594e-4380-ba12-fe61296bac06

A szeptember 2-án, vasárnap elhangzott záró koncert újra a legmagasabb színvonalat hozta. McGegan ezúttal régi együttesét, tíz évig állandó partnerét, a Capella Savariát vezényelte. Számtalan egykori Hungaroton-lemez sok-sok díja őrzi egy felejthetetlen évtized emlékeit. Sok év kihagyás után két évvel ezelőtt találkozott újra zenekar és mestere, majd idén ismét. Mit is mondjak röviden: szinte újra régi fényében szólt az idén 25 éves jubileumát ünneplő szombathelyi zenekar. A műsoron Michael Haydn G-dúr szimfóniája, melyhez Mozart írt lassú bevezetőt, majd Joseph Haydn G-dúr billentyűs versenye Christine Schornscheimmel. Nagy kár, mint mondtam korábban, hogy Szekendy Tamás a continuót, nem a szólót játszotta. Nagy vesztesége az estének. Hahó, szerkesztő hölgyek, urak: nem kell mindig külföldre menni az igazi tehetségért!

A szünet után Tomasini G-dúr hegedűversenye a fesztivál meglepetése volt. Magam sosem hallottam korábban, de ez nem szégyen. Magyarországi, ha nem világbemutató volt (nem számítva persze a korabeli előadásokat). Ahogy Kalló Zsolt kommentálta, amikor a koncert után az elképedt emberek tömege a kezét rázogatta: nem csoda. Ilyen őrült, aki erre a feladatra vállalkozna, nem akad több. Ennyire nehéz darabot keveset hallottam. A hegedűsnek egészen a hetedik fekvésig föl kell kapaszkodnia, hatalmas ugrások, kettősfogások, irdatlan tempó, szóval embert próbáló igazi bravúrdarab. Lélegzetvisszafojtva hallgatta a közönség a virtuóz produkciót. A Magyar Rádió szerencsére rögzítette, talán lesz, aki hallja. A No. 57-es D-dúr szimfónia remek előadása zárta a nagyszerű koncertet és egyben a tíznapos fesztivált.

Zárszó
Hát, ilyesmikre kellene, kedves önkormányzatok, minisztérium, alapok, mecénások némi pénzecske. Mondjuk egy United-nyi esténként.