Kelemen, Klementina

A hely szelleme

2006.09.25. 00:00

Programkereső

A kortárs zene és a vidék összefüggéséről beszélgetett Gémesi Gézával, a RONDINO Fesztivál művészeti vezetőjével Veres Bálint.

Ahol völgy van, ott hegynek is kell lennie. Ezt az ősi bölcsességet igazolja a Művészetek Völgye szomszédságában és azzal egy időben (augusztus 4. és 6. között) lezajlott kortárs művészeti fesztivál, amelynek otthona második éve Hegymagas volt. A Gémesi Géza és a Budapest-Hegyvidéki Kamarazenekar által alapított RONDINO Fesztivál teltházas eseménysorozata Kurtág- és Vidovszky-ősbemutatókkal, kortárs és régi mesterek dialogikusan műsorra tűzött muzsikájával, a Ránki-Klukon házaspár új négykezes Bartók-interpretációjával (A csodálatos mandarin szerzői átiratával), valamint Konrád György és Parti Nagy Lajos felolvasásaival várta a nagyérdeműt. A zárókoncert, amelyen a magyar művészelit (írók, zeneszerzők, képzőművészek) figyelemre méltóan nagy számban volt jelen, hatalmas sikert hozott, megkoronázva egy lassan évtizedes műhelymunka és szervezői lelkesedés erőfeszítéseit. A kortárs zene helyzetéről unalomig ismételt szólamok helyett essék most szó arról, miként is gondolkodik a művészeti vezető, Gémesi Géza a zenei magasművészet érvényre juttatásának lehetőségeiről és arról is, hogy a zárókoncert kiemelkedő sikere milyen érzéseket keltett benne.

- Nem tartanám őszintének, hogyha valaki egy ilyen sikernek nem tudna örülni, de a zárókoncertet is csak egy hosszabb folyamat állomásának tudom tekinteni. Bizonyos szálak ilyenkor összefonódnak, az igazi gyümölcs mégis az, ha majd a következő fesztivál is megszülethet, ha az ember ezeket a tevékenységeket, amelyekben hisz, tovább folytathatja.

- Mesélnél kicsit a szélesebb közönség számára kevéssé ismert fesztiválod múltjáról?

- A RONDINO Fesztivál idén harmadszor születhetett meg: Hegymagason második alkalommal, a legelső Balassagyarmaton volt. Ott nagyon jó szakmai infrastruktúrát kaptunk és nagyszerű támogatást Ember Csabától, az ottani zeneiskola igazgatójától, de úgy tűnt, hogy sem a helybeliek, sem az érdeklődők, sem a szakmabeliek nem kultiválták a helyszínt. A RONDINO Fesztivál – noha egyre több az irodalmi vetülete – alapvetően zenei, mégpedig kortárs zenei fesztivál és műhely. Ez utóbbi mivoltában viszont most már a hatodik vagy a hetedik. Meghirdetett sorozatként korábban Balatonbogláron volt három ún. „Kortárs Művészeti Műhely”. Ott azért nem volt a címében a zene kiemelve, mert vagy a Balatonboglári Művelődési Központ által szervezett különböző jazzkoncertekkel vagy az ő kiállításaikkal kapcsolódtunk össze, és ebben képviselt egy önálló vonulatot a kortárs zene.

- Bizonytalannak tűnsz a kezdeteket illetően.

- Azért vagyok bizonytalan a sorszámozásban, mert volt egy „nulladik” eseménysorozat is 2000-ben – nekem az egészből máig talán a legkedvesebb. Egyébként mindennek alapja az immáron tízéves együttműködésem a Budapest-Hegyvidéki Kamarazenekarral, egy volt diákzenekarral, amely azóta egy többrétegű (amatőr–professzionális–pedagógiai) vállalkozássá bővült. Velük kezdtünk el egy többéves munkát, amelynek a végén 2000. július 28-án, Bach halála napjának 250. évfordulóján megszólaltattuk a teljes Kunst der Fuge sorozatot. Amikor arra a koncertre készültünk, akkor tudatosult bennem, hogy három nappal előtte van a számomra legkedvesebb kortárs zeneszerző, Dukay Barnabás ötvenedik születésnapja. Több kollegával összebeszélve úgy gondoltuk, hogy az idő is, a hely is alkalmat ad arra, hogy Barni születésnapját együtt ünnepeljük meg a csodálatos akusztikájú és hangulatú evangélikus templomban. Egész addig a nyári kis összejöveteleink a zenekarral tulajdonképpen amolyan belső ügyként funkcionáltak, Barni születésnapjára azonban nagyon sokan eljöttek, megérintette őket is Balatonboglár levegője, és bíztattak arra, hogy itt valamit csinálni kell. Utána három nagyon szép nyarat töltöttünk ott, de részint kinőttük, részint a helyi vezetés sem mutatott kellő érdeklődést ahhoz, hogy tovább tudjuk ott folytatni a tevékenységet.

- Utána jött a balassagyarmati kitérő.

- Igen, majd Hegymagas, ami megint csak kitérőnek indult, de a hely szelleme sokunkat megérintett, és a tavalyi fesztivál után abban maradtunk, hogy megpróbálunk valami olyat komponálni erre a helyszínre, ami a méreteinek és a jellegének is megfelel. Hozzáteszem, hogy a RONDINO Fesztivál, ami itt másodszor került megrendezésre, olyan helyre érkezett, ahol a nyári zenélésnek már volt hagyománya. Az ún. Hegymagasi Zenei Napok, amelyet Csermák Éva alapított öt évvel ezelőtt, három évig egy nagyon színvonalas klasszikus kamarazenei fesztiválként funkcionált. Ennek szervezését különböző okokból Éva nem tudta tovább folytatni, ugyanakkor az ő közreműködésével próbáltuk az idén összehozni azt az arculatot, ami mind a két fesztiválból továbbviszi, amit csak lehet. A fogadtatásból úgy tűnik, hogy eltaláltuk azt a léptéket, ami oda illik.

- A helyszín több szempontból is nagyon vonzónak bizonyult.

- Kiváló magának Hegymagasnak az adottsága. A gyönyörű Szent György-hegy lábánál terül el, és mint kiderült, azok, akik megtöltötték a templomot, ebben az időszakban általában ott, illetve a környéken, többek között például a szigligeti alkotóházban töltik a nyarukat, és úgy tűnik, vevők egy ilyenfajta fesztiválra.

- Te végzettséged szerint zeneszerző, illetve karmester vagy. Egy ilyen fesztivál szervezése kapcsán vajon a zeneszerző és a karmester küzd meg egymással, vagy a fesztivál megszervezésének gondolata egy harmadikfajta motivációból született?

- Itt egyszerre két kérdés is adódik. Egyrészt: a zeneszerzői és a karmesteri énem nem küzd egymással, részint mert alapvetően akkor is zeneszerzőnek tartom magam, amikor karmesteri tevékenységet folytatok, másrészt bizonyos szempontból ezek kiegészítik egymást. Ami pedig a fesztiválrendezést illeti, arra is nagyon egyszerű a válasz: valójában nem fogalmazódott meg ilyen igényem, de az után a bizonyos 2000-es Dukay-születésnap után felvetődött, hogy valamiféle sorozatot rakjunk össze, és ez egy nagy kalandnak bizonyult. Szeretek új dolgokba belefogni, és ez eleinte nagyobb élvezet volt, most pedig már – hacsak el nem nyomják – nem szabad abbahagyni. Onnantól kezdve, hogy most már tizedik éve dolgozom a Budapest-Hegyvidéki Kamarazenekarral – ahol nem tudom elválasztani magamban azt, hogy meddig tart a szakma, meddig tart az állás és meddig a szívügy –, és onnantól kezdve, hogy sokéves kötődések alakultak ki a résztvevők között, erkölcsi és egzisztenciális felelősségről is kell beszélni – ez már régóta nem csak az én ügyem.

- Eddig főleg fesztiválról beszéltünk, de egyszer-egyszer elhangzott a műhely kifejezés is. Jól értem-e, hogy az, amit ma RONDINO Fesztiválnak hívunk, valaha egy folyamatos zenekari munka nyári műhelygyakorlata volt, és csak szerencsés egybeeséseknek köszönhetjük, hogy ebből egy fesztivál született, ahol közönség gyűlik köré, amely évről évre számít rá?

- Nem tudom, de nem is akarom szétválasztani a dolgot. Valóban zenekari műhelyként indult, ezen belül izmosodott meg a kortárs zenei tevékenység, de még mindig csak a tanulmányi cél részeként. Ez aztán egy idő után elkezdett alkotó irányba mozdulni, új darabok készültek, az új darabok új megoldandó nehézségeket jelentettek, és egy bizonyos ponton (ez 2000-re datálható, amikor az első reprezentatív koncert elhangzott) beléptek a képbe a hivatásos zenészek, és innentől kezdve a két dolog elkezdett egymás mellett futni. 2001-től kiemelkedő hangszeres előadóművészek (Bali Jancsi, Csalog, Klenyán, Rozmán, Vékony Ildi stb.) és vezető zeneszerzők (Dukay, Sáry, Serei, Soós, Vidovszky) rendszeresen közreműködtek a nyári tevékenységben. A kamarazenekar persze egész évben dolgozik, lehetőleg év közben is tanulunk, illetve mutatunk be kortárs műveket.

- Az idei fesztiválon az általad itt bemutatott „amatőr” zenei jelenlét gyakorlatilag már nem nagyon volt érzékelhető, pedig a korábbi éveket ez határozta meg. Megmaradt-e ennek ellenére a műhelyszerűség?

- A műhelyszerűség mindenképp megmaradt, és ez idén az eddigi legmagasabb szakmai színvonallal párosult. Ugyanakkor rendkívüli módon fájlalom, hogy ezúttal nem sikerült a zenekari műhelyt tető alá hozni, nemcsak azért, mert a zenekar a koncertekről így kimaradt, hanem azért is, mert távlati szempontból egész tevékenységünkből azt tartom a legfontosabbnak, hogy a RONDINO ne egyfajta elitvállalkozás legyen. Azon dolgozom, hogy jövőre és hosszú távon is a két dolog megint együtt működhessen.

- Mi most amatőrizmusról és profizmusról beszélünk. Ezzel persze nagyon ingoványos talajra tévedtünk. Azt hiszem a fesztivál olyan szempontból is érdekes, hogy képes rákérdezni erre a problematikus szembeállításra. Azt a klasszikus kérdést, hogy legyen-e a zene mindenkié, hogyan válaszolná meg a RONDINO Fesztivál alapítója?

- Ez olyan léptékű kérdés, amilyenhez én valószínűleg kicsi vagyok, mindenesetre jó volna, ha a kodályi idealista jelszó fönnmaradhatna még a táblán. Olyan értelemben legyen a zene mindenkié, hogy a zene mindenkinek jár. Ugyanakkor, ha szétválasztom a zenét a vendéglátóipari részére és az értékteremtő részére, már korántsem mindenkié, sőt egyre kevesebbeké. Mindenfajta kicsit is összetettebb zene (illetve művészet) nemcsak az alkotótól és az előadóktól, hanem a befogadóktól is erőfeszítést kíván. Ha valaki az ellenkezőjét mondja, az enyhén szólva nem mond igazat. A befogadáshoz vezető utat annak kell biztosítania, aki a szakmaiság birtokában van.

- Ennyiben a műértés továbbra is pedagógia kérdése?

- Inkább egy fölajánlásról van szó, amit el lehet fogadni. De nemcsak a terméket kell fölajánlani, hanem a hozzá vezető utat is.

- A hetvenes évek brit experimentális zenéjében nem a professzionalizmus termékenyítette meg a laikus főket, hanem épp fordítva: egy új amatőrizmus hatott erjesztőleg a kortárs művészetre. Amit te csináltál, távolról erre emlékeztet, hiszen egy mai elitfesztivált amatőr alapokra építettél fel, és a folyamat meglehetősen organikusnak tűnik. Mit gondolsz minderről?

- Azt, hogy nem akarok fesztivált rendezni kizárólag elit használatra. Nagy kérdés, hogy a mostani siker és a közönség nagy száma ugyanekkora lett volna akkor is, ha az amatőr vonal ugyanakkora súllyal szerepel, mint a hivatásos. Mondanom sem kell, óriási öröm volt az idei sikert látni, de azt is, amikor például az amatőr zenekar tagjai több mint tíz év hangszeres tanulmány után először tudtak előadni egy nagyméretű Beethoven-szimfóniát, méghozzá érvényesen, az intenzív műhelymunkának köszönhetően úgy, ahogy némely professzionális együttes sem.

- Az amatőr/professzionális szembeállítás párhuzamaként egy másik oppozíció is szóba hozható a fesztivál kapcsán: a közönség számára ma egyáltalán nem evidens, hogy egy olyan műhely, amely eredetileg kanonikus zeneművek betanulására vállalkozott – lásd Kunst der Fuge –, hogyan válik lassan a kortárs zene egyik kiemelkedő magyarországi szemléjévé. Áll-e valamiféle koncepció a régi mesterek muzsikáinak és a kortárs alkotók kompozícióinak összekapcsolt bemutatása mögött? Vagy egyszerűen csak egy pedagógiai helyzetből nőtt ki mindez?

- Azt hiszem, az egész műsorpolitikai kérdés leegyszerűsíthető arra, hogy mindegy, hogy egy zenemű az előző hónapban született vagy ötszáz éve, a kérdés, hogy érvényes-e. Az aktualitás igénye vonatkozik az egyes darabra és a műsor-összeállításra egyaránt. Mindazonáltal gyakorlati szempontok is döntenek a választásnál.

- Ugyanúgy kell-e egy régi mester művét ma érvényre juttatni, mint a kortárs kompozíciót?

- Igen. A döntő szempont a fesztiválon szerintem az, hogy itt egy eseménysorozat keretében történik a bemutatás. Amikor Budapesten van egy darab, elszigetelt hangverseny, akkor – beleértve az előadókat is – általában csak pillanatokra szakadunk ki a mindennapi körforgásból, és egy bizonyos információmennyiségen túl a közönség nem terhelhető. Például, ha a múlt vasárnapi nagy sikerű záróhangversenyt egy az egyben megismételhetnénk Budapesten, képtelenség lenne végighallgatni. Ez a különbség, ami lényegében a helyszínről, a hely szelleméről szól, véleményem szerint döntő, és ez ad rangot a műfajnak is.

- Válaszodban valami olyasmire számítottam, hogy a zene érvényre juttatásában esetleg bizonyos technikai szempontokat fogsz kiemelni. Ehhez képest inkább, fogalmazzunk úgy: a kortárs zene megszólaltatásában a helyszín megválasztása alapvető jelentőségű?

- Pontosan.

- Ezzel vajon arra a kérdésemre is már előre választ kaptam, hogy miért nem azon a helyszínen valósítod meg a fesztivált, ahol a legtöbb érdekelt él, azaz miért nem Budapesten? Miért kis vidéki helyszíneket keresel számára, amolyan remetemódon elvonulva?

- Én azt hiszem, hogy nemcsak a mi példánk mutatja, hogy úgy tűnik, Budapest – legalábbis ennek a műfajnak – nem tudja megadni azt a bizonyos rangot, amiről beszélek. Az, hogy el kell menned, el kell zarándokolnod, már sokkal inkább megadja ezt a rangot.

- Érzésem szerint a fesztivál nem csak földrajzilag pozícionálja magát némileg különlegesen, de bizonyos értelemben esztétikailag is, hiszen klasszikus zenét és kortárs zenét nagyjából azonos arányban mutat be. Ennek következtében felmerül a kérdés: egyáltalán nevezhető-e szigorú értelemben kortárs művészeti fesztiválnak?

56931fa9-6c36-4d79-b08f-03aceaad189a

- Olyan értelemben nem kortárs zenei fesztivál, mint mondjuk Darmstadt, ahol csak kortárs zenét játszanak. Ugyanakkor ha valami újat szeretnénk napvilágra hozni, akkor az számunkra elsődlegesen új kompozíciókat jelent. Azt gondolom – és remélem, hogy ez érzékelhető kívülről is –, hogy új az is, amikor az összeállítás az újdonság. Szándékom szerint például ilyen volt idén a Csalog Gábor által megkomponált program, amelyben Mozart, Schumann és Debussy művei többletjelentéseket kaptak azáltal, hogy kortárs darabokkal együtt szólaltak meg.

- Klasszikus koncertek műsor-összeállításai kapcsán csak ritkán vonjuk kétségbe a szervezők lehetséges indokait. Egy Mozart-lobbit vagy egy Wagner-lobbit hiba lenne abszolutizálni, mondjuk a Haydn-lobbi és a Bruckner-lobbi ellenében. Kortárs zenei koncertek vonatkozásában – különösen ritkaságuk és korlátozott anyagi lehetőségeik fényében – a kritikai elem szükségessége sokkal erőteljesebben merül fel. Az a repertoár, amit a RONDINO Fesztivál a kortárs zenében képvisel, milyen meggondolásokon nyugszik? Magyarán: hogyan válogatsz?

- Hát, nyilvánvalóan önkényesen és rengeteg gyakorlati szempont mentén (szervezés, finanszírozás). Az egyik legszebb rész természetesen mindig a tervezés, amikor egyfajta bőségből lehet kiindulni. A legfontosabb szempontok talán a következők: 1) új értékek létrehozása – bármily banális módon hangzik is; 2) mint ahogy a fesztivál neve is jelzi, amely az ominózus Dukay-zongoradarabra utal (Rondino, amely a szívhez szól – V.B.), közvetlen példaképeim követése. Mert amikor erre a darabra hivatkozom, akkor Dukayra mint a mai zeneszerzőre és mint példaképemre hivatkozom. A zongoradarab ajánlásában pedig szerepel Haydn és Webern. Haydn számomra a máig érvényes klasszikus, Webern pedig a kortárs klasszikus. Fontosnak tartom, hogy a mindenkori szellemi előzmények és a közvetlen előzmények is szólaljanak meg. Azért teszek itt különbséget, mert a közvetlen előzményeknél nem feltétlenül azokat a darabokat tartom fontosnak megszólaltatni, amelyek az én kedvenceim, hanem azokat is, amelyek a is revelatívak. Például – és ezt ne vegyék kegyeletsértésnek – Ligeti György darabjai nagyrészt nem a legkedvesebb felvétel- vagy koncertélményeim, de sok kedvencnél jóval többet hallgatom és forgatom rendszeresen, mert annyira fontos életműről van szó. Az ilyen életműveknek egyszerűen forogniuk kell, mert különben nem érthető az, ami utána és az ő nyomán keletkezett.

- Van-e annak valamiféle jelentősége vagy üzenetértéke, hogy a fesztiválnak nemcsak az idei, de az előző programjait is domináns módon határozta meg az Új Zenei Stúdió komponistáinak termése, és hogy a fiatalabb generációk komponistáinak művei csak igen ritkán szólalnak meg?

- Ez véletlen is meg talán nem is. Az, hogy ilyen arányban szólalnak meg az ő munkáik, részben azon is múlik, hogy elsősorban velük alakult ki a műhelyszerűségünkhöz jól illeszkedő kommunikáció. El kell mondanom, milyen példaértékű volt az én generációm számára az Új Zenei Stúdió tevékenysége a tekintetben is, hogy a hetvenes, nyolcvanas években megmutatták: a zeneszerzés is lehet közösségi művészet, és ha nem is feltétlenül zeneszerzőműhelyként, de nagyon sok kortárs zenei csoportosulás kapcsolódott hozzájuk. Nélkülük talán nem lett volna sem 180-as csoport és talán Amadinda sem. Követendő személyes példa az is, ahogy a zeneszerzői és előadói munka mellett a pedagógia és közélet kérdéseiben is megtalálták a helyüket. Ezzel a totális jelenléttel a jövőért érzett felelősség legszebb magyar hagyományaira, Erkel, Liszt, Bartók és Kodály életútjára utalnak vissza.

- Jogos-e az a felvetés, hogy az ilyen fesztiválokra, mint a RONDINO, azért is van nagy szükség, mert a magyar zenekultúra – ami nemzetközileg még mindig magasan jegyzett – nem lehetne olyan, amilyen, ha nem lennének meg azok a hátországai, azok az „edzőtáborai”, mint amilyen például ez a fesztivál.

- Nem tudom a választ, csak azt tudom, hogy bizonyos dolgokban hiány van, és mi a magunk ereje szerint próbálunk részt venni a lyukak betömködésében. Kétségtelen viszont, hogy ennek nagy része közszolgálati kérdés, és benne kellene lennie az alapképzésben, illetve az állami alapszolgáltatásban.

- Ha már elhangzott, hogy közszolgálat, akkor természetesen felmerül a fesztivál finanszírozási oldalának egész problematikája. Tudomásom szerint a RONDINO Fesztivál ingatag lábakon áll és a jövője egyáltalán nem biztosított.

- Reményt ad, hogy az idei fesztivál fogadtatása egyöntetű volt. Akik itt voltak, láthatólag kifejezték azt a fajta elégedettségüket, ami legalábbis egy hasonló formátumú esemény létjogosultságát igazolja; de még egyszer mondom, hogy bár nagyon örülök ennek a fogadtatásnak, a hosszú távú jelentősége csak az lehet, hogy egy bizonyos fajta repertoár és kultúra ápolásához (ami, ismételten mondom, közszolgálati feladat) járuljon hozzá. Anomáliának tartom azt, amikor ilyenfajta eredményeket kulturális struktúráink működésének ellenére hozunk létre.

- Mi az elképzelésed a fesztivál jövőjét illetően, vannak-e remények a tekintetben, hogy valamiféle mecenatúra be tud állni a fesztivál mögé?

- Talán az eddigiekből is kiderült, hogy nagyon sok tevékenységem egyfajta külső vagy belső kényszer hatására indult el. Be kell vallanom, hogy a szervezőmunka és főleg a napi szervezőmunka nem tartozik és valószínűleg nem is fog tartozni az ambícióim közé. Ugyanakkor addig, amíg ennek a megnyugtató átadása nem remélhető, nem hiszem, hogy ki tudok szállni. Abban sem vagyok teljesen biztos – annak ellenére, hogy most rendkívül bíztató lehetőségek csillantak föl –, hogy lesz folytatás. A mai viszonyok között nem hiszem, hogy van ember, aki ezt garantálni tudná. Talán abban áttörés történt az idén, hogy egyértelmű volt a közönség visszhangja, és hogy a legfőbb törekvéseket a magyar művésztársadalomnak egy meghatározó része erkölcsileg támogatja. Mivel azonban a gyakorlati támogatás más fórumokon dől el, nem tudok mást tenni, mint megszólítani ezeket a fórumokat – a labda azonban a másik térfélen van.