Gyöngyi

ULTRA-hang

2006.10.14. 00:00

Programkereső

A versnek zenéje, a zenének szövege van – még ha az sokszor elvontabb a szavak hagyományos értelménél. Verset megzenésíteni mindig is kedvelt feladata volt a különböző korok zeneszerzőinek.

A madrigáloktól kezdve Bach koráljain át, Schubert dalciklusaiig Beethoven, Schubert, Schumann, Muszorgszkij, Wolf, Schönberg, Debussy, Ravel, Prokofjev, Webern, Stravinsky, Ligeti és Kurtág is komponált versre épülő műveket. A Budapesti Őszi Fesztivál korunk egyik legkiemelkedőbb magyar írójának, Térey Jánosnak új kötetéhez kapcsolódva darabokat rendelt hasonló képességű kortárs, fiatal zeneszerzőktől. Tíz vers – tizenkét új szerzemény. Ez volt műsoron 2006. október 9-én a budapesti Városi Színházban.

Már vagy két hete Térey János legújabb verseskötetét – az ULTRÁT – kutattam a legnagyobb könyvesboltokban, de rendre széttárták a kezüket az eladók. Kénytelen voltam a szerző Niebelung lakópark című kiváló drámájával vigasztalódni, amely 2004-ben elnyerte az év könyve címet. Új verseit azonban nem tudtam megismerni. A szervezők szerencsére nem hagyták magára a hallgatókat, ugyanis a koncert előtt soha nem látott módon egy kötetet árultak, amelyben nemcsak a tíz új vers szerepelt, hanem a tizenkét új mű kottája is! Zenetörténeti pillanat volt ez. Nem hiszem, hogy bárki is kezébe vehette volna, mondjuk 1976. december 28-án Kurtág Eszká – emlékzaj című darabjának bemutatóján a mű kottáját is és Tandori Dezső versét is. Mindenesetre a hallgató – ha érti a kotta nyelvét – bepillantást nyerhetett a darabokba, akár le is ellenőrizhette a zenészek játékát.

Igazi kortárs darabbal kezdődött az est. Bolcsó Bálint a Sagrada Família című verset öntötte dalba, amihez egy vonósnégyest, bariton és mezzoszoprán énekest, fuvolát, oboát, klarinétot, fagottot és egy kürtöt hívott segítségül. Az est tartóoszlopát jelentő Componensemble együttesen még érződött a kezdeti diszpozíció. Sokszor nem voltak együtt: a csellistájuk rendszeresen előbb lépett be egy hajszállal, vagy a többiek léptek be később... Ambrus Ákos baritonja gyermekien ártatlan, színtelen és erőtlen volt – Mester Viktória hangja határozta meg az előadást.

Vajda Gergely két verset is megzenésített. A fiatal nyár című visszatérő strófája így hangzik: „Minden, ami most csupán tehetség, Holnapután lesz cselekedetté.” A vers ritmusát szerencsésen őrizte meg a zenei szövet: a tenor szólam – amelyet egy vonósnégyes kísér – a szöveg lüktetését követi. A darab brácsaszólóval kezdődik: egy rövid fortissimo pizzicató hang után egy hosszabb, pianissimóból fortissimóig növekedő hang következik, amin ráadásul sforzato is van. Néhány taktus erejéig brácsa-tenor duettet hallhatunk, majd ismét a mélyhegedű szólaltajta meg az új motívumot: triola harmincketted csoportot, ami egy hangsúlyosabb nyolcadban végződik. Ezek a robbanó és egyben előremutató ritmusképletek – amelyek az egész darabot átszövik – jól illusztrálják a költő gondolatát: ami ma még csak lehetőség, holnap valóság lehet. Úgy látszik, a zene ilyen egyszerű eszközökkel is képes mély filozófiai gondolatokat tolmácsolni. A kölyökkor című műben Vajda Gergely ugyan ismét vonósnégyesre és tenorszólóra komponált, de a kvartettet már nem egy egységként és nem a hagyományos értelemben – négy egyenrangú fél párbeszéde – használta. Négyen négyfélét játszottak, és ehhez egy énekes is „kapcsolódott” – bár ez valójában csak a zene átláthatóságának esélyét csökkentette. Kaotikus volt, ellentmondásos csakúgy, mint a vers maga.

Fekete Gyula A gyönyörű gyár című vers nyomán komponált műve oldotta fel az előző – a kortárs hallgató számára első hallásra nehezen emészthető – darabok hangulatát. A vers is a hagyományos, négysoros versszakokba, páros rímekbe van szedve. Érezhető volt az ismert és a megszokott harmóniák felismerése felett érzett öröm. A romantikus stílushoz legközelebb álló darabot szép crescendók, fülbemászó dallamok, unisonók, néhol magyaros motívumok jellemezték. Borodin, késői Beethoven, Járdányi vonósnégyesek jutott eszembe róla. Hámori Szabolcs mélyen zengő hangja, biztos intonációja, határozott, mégis könnyed fellépése igazán üdítően hatott. A neki ajánlott művet nem is illett volna máshogyan előadnia. A darab felvetett néhány gondolatot bennem: néha talán nemcsak azon kellene versenyeznie a zeneszerző-generációknak, hogy ki tud jobb, ötletesebb, szövevényesebb, modernebb darabot írni. Sokszor talán az is elég lenne a koncertlátogató közönségnek, ha csak egyszerűen hallgatható, gyönyörködtető lenne az új kompozíció. Szerencsésnek tartom azt, hogy ez a ki nem mondott igény itt meghallgatásra talált néhány perc erejéig. A Lipótvárosi Teher című vers négy részből áll, Fekete Gyula által megzenésített változata az utolsó két strófát dolgozza fel. Az utolsó versszak zenei tempója Ritenuto. Véleményem szerint ez volt az est legszívhezszólóbb és leggyönyörűbb darabja. Összekapcsolódó, egymásnak felelgető vonósnégyes kísérte a baritonszólót. Egy szinte Schuberti mélységű és egyszerűségű dal és egy kvartett. Kell ennél több?

És ha már öröm, a következő darab Térey János Öröm című versének megzenésítése volt Zombola Péter tollából. Azonban örömömet elrontotta, hogy az első hegedűs által játszott egyszerű kettősfogások sok helyen igen hamisra sikerültek. A művet meghatározó, vonósnégyesre írt akkordok alapvetően tiszták voltak, csak a teteje hibádzott. Philipp György – aki a bariton szólamot énekelte – bár majdnem elesett, amikor belépett a színpadra, a darabban minden buktatót elkerült. A mű elején fejhangon, a középrészben a megszokott lágéban, a darab végén igen mélyen kellett énekelnie, mégis sikerült mindezt természetesen, oldottan előadnia. A darab vége igazán földöntúli volt. Csak egyetlen szó ismétlődött különböző ritmusban, egy lágy akkord kíséretében. Az utolsó hangok először igen mélyen és halkan szólaltak meg, majd az énekszólam, mintegy kiragyogva, fellépett egy magasabb tartományba, és kibújva a mélység sötétjéből, a puha fényű hang ezt mondta: Szeretve…

170ee6b1-b269-4680-8406-218804bbf1be

Horváth Balázsra a ...szerelme??? című vers jutott. A színpad igen nagy átrendezésen esett át, ugyanis helyet kellett találni többek közt egy fehér műanyag (a rajta lévő matricából ítélve az Obi áruházláncból származó) vödörnek, egy biciklicsengőnek és egy pohárnak is. A kompozíciót ketten vezényelték: Serei Zsolt (az est karmestere) és a szerző. A vonósnégyes bevezetője után egy dal következett altfuvola és biciklicsengő kísérettel. De nem akármilyen dal: sipítozó énekbeszéd, közönséges, triviális éneklés – néhol tátogás. A második dalban új szerepet kapott az énekes, amit a kotta is rögzített: „Húszéves nő módjára: mint aki furcsállja, de élvezi is azt, ami történik vele.” Társa egy cymbal és a megszokott kvartett volt. A harmadik dalban következett az üvegpohár, énekkel és fuvolával kiegészítve. A csilingelő hang szépen fényesítette Fűri Anna hangját, Gyöngyössy Zoltán altfuvolájának tónusa pedig kiegészítő ellentéte volt eme csillogó hangzásnak. A fuvolista nagyon készségesen követte a szerző jelzéseit: sokszor valószerűtlenül halkan, bársonyos puha hangon játszott és kísérte az énekest. A negyedik dalban a fehér műanyag vödör is szerephez jutott, és visszatért a darab elején megismert ordenáré, polgárpukkasztó hangulat is. A dal egy stílusos köpéssel zárult: a nyál hangosan, ritmusosan landolt a vödör alján. Mindezt feloldandó, a darab utolsó részében a fuvola halk felhangjait hallhatta a nagyérdemű. Igazán ötletes, provokatív darab zárta az első félidőt.

Bár a koncert szinte teltházzal indult, a szünet után kettővel osztódott a létszám. Lehet, hogy a vödörbe köpedelem sok volt? Kondor Ádám a Popmusic című verset öntötte dalba. Herczenik Anna énekelt a klasszikus kamarazenekarok felállását követő kiszenekar élén. Volt egy kvartett bőgővel, fuvola, klarinét, fagott és kürt. Egy operabemutatóba csöppentünk: recitativók, klasszikus harmóniamenet, néhol olasz szöveg, briliáns szoprán ária. Mintha Mozart egyik operájának fináléját hallgattam volna. A muzsikusok is élvezték a játékot és sokkal biztosabban játszották szólamaikat.

A koncerten mindvégig megfigyelhető volt (a Popmusic és A gyönyörű gyár kivételével), hogy bár igen tehetséges muzsikusok vannak a színpadon, próbára nem volt elég idejük. Serei Zsolt igyekezett biztosan irányítani a csapatot, megbízhatóan intette be a szólamokat, érezni lehetett, hogy átlátja és érti is a zeneszerzők szándékát. Viszont olyan művet előadni, amit még soha senki nem játszott, bizonytalan érzés lehet. Ezt még a legjobb muzsikusok sem tudják kivédeni. Becsülettel megtanulták, előadták a darabokat, de egy kicsivel több próbalehetőség sokat javíthatott volna az előadáson.

Ezek után Barta Gergely darabja következett Fagy címmel. Ambrus Ákos hangja ehhez a műhöz sokkal jobban illett, mint a Sagrada Familia című kompozícióhoz: hangjának szépségét jobban meg tudta mutatni. Érdekes volt a darabot kottából figyelni. A zeneszerző csak néhány motívumot használt: zongora akkordot, triola-duola ritmusban játszadozó brácsát és csellót, üveghangokat játszó első hegedűt, ugyanazt a motívumot ismételgető xilofont és egy bariton szólistát. Bár ezeket az alkotóelemeket a szerző nem használta bonyolult módon, ezzel az egyszerűséggel és átláthatósággal jól érzékeltette a vers hideg, földöntúli hangulatát.

Dargay Marcell Négy strófa című darabja A gyermek című verset fordította le a zene nyelvére. A darab fúvós bevezetővel indult, később Érsek Dóra mint mezzoszoprán is csatlakozott, aztán bekapcsolódott a zongora, a vibrafon és a vonósnégyes is. A vers keserűsége, melankóliája jól tükröződött az átkötött apró hangok sokaságán és a mű hangulatán.

Futó Balázs darabja következett. Ő igen szereti a kitartott, átkötött, hosszú, filozofikus hangokat. Mivel volt szerencsém játszani a diplomakoncertjén, ahol a tízperces darab folyamán összesen három hangot kellett játszanom (és a többi szólamban ülők sem voltak ezzel másképp), tudom ezt. Meditatív zene az övé, amelynek meghallgatása és eljátszása előtt nem árt elcsendesedni. A Milton tükrei című Térey-vershez pontosan ez a lassú, szinte mozdulatlan zene illik. A szopránt éneklő Érsek Dóra nehezen tudta intonálni szólamát a kvartett által játszott kitartott akkordokhoz képest. A nagydobon játszó muzsikus viszont egy cseppet sem volt bizonytalan. A szívdobbanásszerű hangokat pontosan játszotta: abban a térben ő mérte az időt.

Dinyés Dániel darabja, A Fekete Berta zárta az estet a Városi Színházban. Rövid, csattanós fináléja volt a hangversenynek, ahol a koncert összes résztvevője méltó zenei anyagot kapott arra, hogy elbúcsúzzon a közönségtől. A fúvósok, a vonósnégyes és a zongora mellett a kotta szerint az énekesek nem szoprán, mezzoszoprán, tenor vagy basszus szólamot énekeltek, hanem Berta, Egy intrikus cica, Bertalan és Ember szólamot. Ez nem azért történt, mert a zeneszerző a darab komponálásakor humoránál volt (amúgy víg kedélyű ember), hanem mert a vers is többszereplős, huncut, vidám hangulatú.

Hogy hogyan döntötték el, hogy melyik zeneszerző melyik verset fogja megzenésíteni, nem tudom. De mindegyikük olyan szöveget kapott, amelynek segítségével tudása legjavát tudta bemutatni a zenén keresztül. A versek? Egyikük jobb, mint a másik. Kottám már van, már csak egy ULTRA jó verseskötet hiányzik.

(2006. október 9. 20:00 Városi Színház, Budapesti Őszi Fezstivál – TéreyUltra; Kondor Ádám, Dinyés Dániel, Horváth Balázs, Vajda Gergely, Dargay Marcell, Futó Balázs, Fekete Gyula, Barta Gergely, Zombola Péter és Bolcsó Bálint művei)