Gellért, Mercédesz

Teuton méltóság – korkedvezménnyel

2006.11.02. 00:00

Programkereső

Talán mégiscsak jól intézte a sors, hogy lemaradtunk Liszt zongorajátékáról – a mester halála évében Emil Welte már igen közel állt ahhoz, hogy elkészíthesse az első gépzongora-felvételeket –, hiszen így nem a hetvenéves Liszt játéka marad meg emlékezetünkben, hanem az ereje teljében levő – a képzeletünkben.
e19c10ad-175e-4cda-ba0e-80768e62901b

Nincs mit szépíteni a dolgot: a nyolcvanéves Masur sem ugyanaz az erőtől duzzadó jelenség, mint az, akiért annak idején egy emberként rajongott a New York-i közönség. A teuton méltóság és Sean Connery-féle sárm megmaradt – a reakciók elevensége és legfőképpen a kéz biztonsága viszont már a múlté. Már a koncert első perceiben feltűnt a bal kéz időszakos koordinációs problémája, majd később egyes pillanatokban a pálcát tartó jobb kéznél is megfigyelhető volt ugyanez. Megkockáztatom, egy technikailag nagyobb kihívást jelentő műsor – pl. egy Sacre – akár látványos kudarcba is fulladhatott volna, hiszen néha még a Schumann-zongoraversenyben is rezgett a léc. De legyünk igazságosak: soha nem esett le.

És az összhatást tekintve is legyünk igazságosak: a Londoni Filharmonikus Zenekar mindvégig kezes és szinte gondolatolvasó instrumentumként viselkedett Masur kezében. Nem úgy Helen Huang, aki egy gyönyörű főtémát játszott a Schumann elején – de aztán ez bizonyult játéka legmaradandóbb megmozdulásának: a szétesésre amúgy is hajlamos második tételnek esélye sem volt egyben maradni, a harmadik tételben pedig Huang hiába küzdött, képtelen volt a zenekar egyenrangú partnerévé válni. A Mendelssohn-nyitányt jellemző tétovaság és a zongoraverseny gyakran unalomba fulladó egymást keresése után némileg csalódottan ültem be a koncert második felére. A Brahms-szimfónia ugyanakkor – kivált a második tételtől kezdve – egyre magabiztosabban és magával ragadóbban szólalt meg. Ebben az opuszban már érezni lehetett Masur elképzelésének kiforrottságát, itt a visszafogott gesztusok és a nagy ívekben való gondolkodás masuri világa már nemcsak többé-kevésbé megvalósulni, hanem érvényesülni is tudott. Érezni lehetett, most többről van szó, mint az évtizedes rutin biztonságáról – ez az ember minden pillanatban tudja, hogy mit akar kezdeni a következő öt-tíz perc zenei anyagával, és esze ágában sincs ebből egy jottányit sem engedni a pillanatnyi hatás kedvéért. Izgalmasabb, felemelőbb, érdekesebb Brahms-másodikat többször is hallottam már – összefogottabbat, egységesebbet valószínűleg még soha. A szünetben még tartottam tőle, hogy a koncert végére szegényebbek leszünk egy illúzióval – ám amikor a medvetermetű maestro mögött immár végleg becsukódott a backstage sokadszor kinyíló ajtaja, már annak tudtam örülni, hogy akárcsak öt éve, ismét jó szívvel búcsúzhattunk Masurtól és a Londoniaktól. Reménykedjünk, hogy nem utoljára!

(2006. október 26. 19:30 Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem – A Londoni Filharmonikus Zenekar koncertje; Mendelssohn Hebridák – nyitány, op. 26; Schumann: a-moll zongoraverseny; Brahms II. „ D-dúr szimfónia, op. 73; km.: Helen Huang (zongora); vez.: Kurt Masur)