Vilhelmina

Koncertbeszámoló egy amatőr fülével

2006.11.20. 00:00

Programkereső

Nem születtem komolyzene-kedvelőnek. Vonzódásom e műfaj iránt évek alatt alakult ki. Ehhez azonban mindig szükségem volt az előadó lenyűgöző egyéniségére, hogy érezzem, mindkettőnk számára örömöt nyújt a közvetítendő mű. Az egyik, általam ennek leginkább megfelelő zongoraművész Érdi Tamás. Így érthető, hogy hetek óta készültünk a Fabini Alapítvány már jó ismert „EGYÜTT”-koncertjére, melynek főszereplője 2006. október 22-én nagy örömünkre ismét Érdi Tamás volt.
e82feeb9-ddd4-4c87-81f7-bcd573b332d9

Már a koncert előtt találkoztunk a kapuban az édesanyjával és tanárnőjével sétálni induló ifjú művésszel. Tamás – mint mindig – most is kedves, szerény volt, egyéniségéhez illően váltott néhány szót az őt megszólító érkezőkkel. Fent a kastélyban jóleső érzés volt tapasztalni, hogy Érdi Tamás neve „mágnesként” hat a komolyzene kedvelőire. Kicsinek, szűknek bizonyult a díszterem, pedig a péceliek zömmel csak itt, a koncert előtt tudtak jegyet vásárolni.

Meglepetésünkre a zenei csemege előtt dr. Berecz Ágnestől, a Ráday-gyűjtemény igazgatójától hallgattuk meg a szokásos évi Gedeon-napi köszöntőt és beszámolót az eltelt egy év újabb, a Ráday-család életével kapcsolatos, feldolgozott anyagairól. Ezután a várt zenei műsor léphetett a középpontba. A koncert első részében Érdi Tamás vendégei, Sánta Jolán (mezzoszoprán), Andrássy Frigyes (basszus) és az őket zongorán kísérő Drágfi Kálmán Kodály- és Mozart-dalokat, áriákat adtak elő. Nem vagyok „vájtfülű”, tehát kérem, ne várjanak tőlem szakmai kifejezéseket és szavakat, szakmai értékelést. Egy amatőr zenekedvelő gondolatait, érzéseit szeretném Önökkel megosztani, azokat, amelyeket a felcsendülő zene, a hangok, dallamok csalnak elő.

Az ismert Kodály-dalok után, bevallom, nekem a két énekesnek a Figaro házasságából énekelt Zerlina-duettje tetszett leginkább. A két énekes ugyanis kedvesen, mosolygósan, pajkosan, haragosan és ismét mosolyogva eljátszotta az operának ezt a részletét. A koncert első részét az ünnepi megemlékezésre is tekintettel Schumann Die Beiden Grenadierre című műve zárta, mely borzongatóan szép volt – Andrássy Frigyes hangja megrázó erővel töltötte be a termet. A lelkes közönség mindhárom művész előadását vastapssal köszönte meg.

A szünet után következett a várva-várt pillanat, amikor Érdi Tamás ült a zongorához. Tamás játékáról, tehetségéről én nem írnék, inkább azt az érzést szeretném valahogy elmondani, ami a körülöttem ülők szeméből, mosolyából, arcáról sugárzott Tamás felé. Nem vagyok profi, nem tudom megítélni, hogy mit nehéz és mit könnyebb a zongorán megszólaltatni. Csak azt tudom, hogy amikor a saját fiammal egyidős törékeny fiatalembert meglátom a hatalmas zongora mögött, mindig picit összeszorul a szívem.... és amikor elkezd játszani, eltörpül minden egyéb, és csak a zene szól, és már nem törékeny, és nem a féltő-óvó érzés, hanem az ujjai által elővarázsolt hangok, dallamok csodálatos kavalkádja viszi, sodorja az embert. Az, hogy csodálatos dallamokat hív elő a zongorából, egy zongoraművésznél – azt mondják – természetes. Az elmúlt évek során kialakult szokásommá vált, hogy igyekszem úgy helyet választani koncertjein, hogy Tamás arcát is lássam közben. Számomra meghatározó, hatalmas élmény látni az arcán azokat a pici, fel-felvillanó mosolyokat, az örömöt, azt, hogy Ő maga is élvezi, amit csinál. Schubert a-moll szonátájával elfogult vagyok, az első Érdi-koncerten hallottam először élőben. Akkor nem láttam az arcát, csak a két, billentyűkön száguldó kezét. El nem feledhető élmény volt látni úgy is. Mozart-, Chopin-, Schubert-CD-it sokszor meghallgattam, mégis, számomra így lesz teljes az élmény: a zene és a zenét közvetítő örömének láttán. Liszt és Debussy darabjai után természetesen a közönség kitartó vastapssal „követelte” a ráadást, a folytatást. Nem hiába tapsoltunk, hiszen Tamás visszaült a zongorához, és a Debussy Arabeszkje után kitapsolt következő ráadás a már jól ismert, de megunhatatlan Bartók-darab volt, az Este a székelyeknél, amelynek dallamaival ez az est is egy felfokozott hangulatú örömzenéléssé változott.

Kanyarodjunk még vissza egy percre a bevezetőben olvasható névhez! Gondolom, velem együtt már sokan ismerjük a Fabini Teofil János Alapítvány nevét, de mit is takar ez a név? Azt tudjuk évek óta, hogy ennek az alapítványnak köszönhetjük, hogy a komolyzene kedvelői minden évben több alkalommal hódolhatnak ilyen irányú kedvtelésüknek az ő munkájuk nyomán. De mi ennek az alapítványnak a célja? Miért éppen ők vállalják, úgymond, a „kultúra követeinek” feladatát?

Internetes honlapjukon találtam ezt a rövid meghatározást: „A Fabini Teofil János Alapítvány célja: A vak, gyengénlátó és szembeteg gyermekek és fiatalok közvetlen és közvetett segítése a gyógyítás, oktatás, szakképzés területén.” Az „EGYÜTT”-koncertek céljáról: „A Fabini Teofil János Alapítvány, hogy az épek és a fogyatékkal élők integrációját segítse, hangversenysorozatot rendez Zenés esték a Ráday-kastélyban címmel…”

Igen rövid, tömör és valljuk be, szívet melengető megfogalmazás. Illik ahhoz a személyhez, akire az Alapítvány programjain többször részt vevők talán nem is nagyon figyelnek fel. Pedig mindig ott van, kezében tartva a koncertek minden pillanatát, azok zökkenőmentes lebonyolítását.

Hölgyeim és Uraim! Bemutatom Önöknek Fabini Henrik urat. Szeretném megköszönni mindannyiunk nevében a péceliekért sok éve folyamatosan végzett, önzetlen munkáját. Megköszönni, hiszen évről-évre energiájának maximális bevetésével azon dolgozik, hogy nekünk csodálatosan szép, emlékezetes élményeket hozzon házhoz.

Vasárnap esti, vörösre tapsolt kezeimmel Fabini Henriket is ünnepeltem, mert a szép, élményekkel teli, szenzációs hangulatú estet neki is köszönhetjük. Tapsom egy szelete annak az embernek is szólt, aki soha nem szerepel nyilvánosan, soha nem áll közönség elé, mégis az ő áldozatos, segítőkész tevékenységének gyümölcsét élvezhetjük minden alkalommal. És legyünk őszinték, mi péceliek – sajnos – csak az elismerő, megköszönő tapsunkkal honoráljuk Fabini Henrik és a Fabini Alapítvány kultúrát közvetítő szerepét, más „fizetőeszközünk” nincs. Így azt hiszem, ez a legkevesebb, amit megérdemel.

Hazafelé baktatva, az egész este hangulatának hatása alatt azon gondolkoztam, mit is jelentenek nekem ezek a zenehallgatással töltött esték. Ezen az estén Tamás lénye, zenéje által a koncert ideje alatt néhány órára sikerül feledni a napi problémákat, gondokat, és csak a jelen pillanat számít. Ezek az esték segítenek új erőt merítve továbblépni a szürke hétköznapokba. És ez napjainkban igen fontos segítség.

Bízom benne, hogy nem vagyok egyedül ezekkel az érzésekkel, és sokszor lesz még alkalmunk Pécelen együtt hallgatni, tapsolni a következő „EGYÜTT” koncerten.

(Megjelent az ESE-Híradó Pécel–Isaszeg–Gödöllő Kistérségi és Közéleti Folyóirat 2006. novemberi számában)