István, Vajk

A hét portréja: Richter János

2006.12.04. 00:00

Programkereső

1832-ben a győri székeskáptalan pályázatot írt ki a templom karnagyi állásának betöltésére. A bírálók a tizenegy pályázó közül egyhangúlag kiemelkedőnek ítélték az akkor harminc esztendős, ausztriai születésű Anton Richtert, az Esterházyak muzsikusát.
5438ba6d-a384-4e3b-94c1-654eace680ff

Számos kiváló egyházi művet, misét írt, karnagyként magas színvonalra emelte a templomi muzsikálást. A polgári zeneéletben is szorgosan tevékenykedett: már kinevezésének évében zeneestélyek sorát szervezte. Az ő vezényletével hangzott el először Győrött Haydn Évszakok című oratóriuma, és Mozart Così fan tutte című operája. Alapítója és igazgatója volt a Győri Férfidalegyletnek, számukra is több művet írt.

Tanítványi közé tartozott Csazenszky Jozefa, s ennek a kapcsolatnak egész életre szóló következményei lettek mindkettejük számára. Egyrészt az ifjú hölgy kiváló, később Európa-szerte ismert, híres operaénekes lett, végül keresett énektanárként fejezte be pályáját Bécsben. Speciális technikáját leíró énekiskolája több kiadást ért meg. Másrészt a szakmai mellett érzelmi viszony is szövődött tanár és tanítványa között: hamarosan összeházasodtak. Első gyermekük, János, azaz Johannes Isidor Richter 1843. április 4-én született. János rendkívüli zenei tehetsége hamar kitűnt. Először szülei tanították zongorázni, orgonálni. 1853-ban anyja egy hangversenyén játszotta Hummel zongoraötösének zongoraszólamát.

Richter Antal élénk vérmérsékletű, a munkáját szívvel-lélekkel végző ember volt. Halálát váratlan agyvérzés okozta 1854. január 2-án. E szerencsétlenség megingatta a család anyagi helyzetét. Richterné, hogy két gyermekét eltarthassa, hivatásos énekes lett. János fiával Bécsbe költözött, ahol a gyermek felvételt nyert a Löwenburg-konviktusba. Ebben az intézményben a Wiener Sängerknaben, az udvari fiúkórus tagjai kaptak magas színvonalú zenei és gimnáziumi oktatást. Itt felfedezték, hogy Richternek abszolút hallása van.

1858-ban befejezvén a gimnáziumot, beiratkozott a Gesellschaft der Musikfreunde bécsi Zeneakadémiájára. Hegedű főszakos volt, emellett kürtöt, ellenpontot és vezénylést tanult. Az oboa és a hárfa kivételével minden hangszeren kiválóan játszott, s e tudásának nagy hasznát vette karmesteri pályafutása során. (Mesélik, próbáin gyakran előfordult, hogy ha egy muzsikusa nem elég jól teljesítette kéréseit, kivette kezéből a hangszert, és megmutatta, hogyan is gondolta.)

Tanulmányai mellett színházakban muzsikált, egyszerre több helyen és különböző hangszereken. Tanulmányai befejezése után, 1862-től 1866-ig a Kärntnertor-színházban, a későbbi Hofoperben kürtön játszott, amely ekkorra kedvenc hangszerévé vált.

A győri Ének és Zeneegylet mint kiváló és híres muzsikust kérte fel őt 1865. szeptember 19-i hangversenyének vezénylésére. E koncertnek Richter életében is fontos szerepe volt. Mint Dirigir-Buchjában írja: „Néhány vezénylési kísérlet után, amelyek a bécsi Konzervatóriumban (és néhány templomban) történtek, életem első nyilvános hangversenyét szülővárosomban, Győrben vezényeltem.”

1866 nyarán Lübeckbe hívták karmesternek. A sors azonban másként akarja: kitört a porosz–osztrák háború. Furcsán hangzik, mégis ez volt Richter életének legnagyobb szerencséje. Wagner ekkor a Mesterdalnokokon dolgozott, és a partitúra letisztázásához szüksége volt egy „nagyon intelligens, teljességgel zeneértő kopistára”. Bécsi barátaitól, Essertől és a Zeneakadémia vezetőjétől, Hellmesbergertől kért segítséget, akik Richtert ajánlották a kényes feladatra.

Richter október 30-án érkezettk meg Svájcba. Wagner ekkor a Luzerni-tó melletti kis birodalmában, Tribschenben éltt Cosimával és annak lányaival. Richter hatalmas tehetségét, megbízható pontosságát, fantasztikus hangszerismeretét maga Wagner is csodálta. Hosszú közös sétáik alkalmával megosztotta vele zenei és filozófiai nézeteit. Richter a legmélyebb tisztelettel és figyelemmel tanult tőle. A harminc évnyi korkülönbség ellenére hamarosan közeli barátság alakult ki köztük.

Richter egy teljes évet töltött Wagner mellett, és ennek jelentőségét nehéz volna túlbecsülni. Találkozott Liszt Ferenccel, aki lenyűgöző hatással volt rá. Wagner mellett élve műveinek nemcsak a hangjegyeit, de igazi szellemiségét is elsajátította. Anyjának írta: „Amit itt tanultam, utat nyitott az egész világra.”

A Mesterdalnokok elkészültével Richter új feladatot kapott. A müncheni Udvari Opera Bülow vezényletével készült a mű ősbemutatójára. Richter feladata lett a szólisták és a kórus betanítása, ami kiválóan sikerült. Az 1868. június 21-i fényes bemutató után nem sokkal Richter maga is vezényelni kezdhetett, majd – Bülow távoztával – „királyi zeneigazgató” lett. Egy év után azonban lemondott e tisztről, mert II. Lajos bajor király – igazi Wagner-rajongó lévén – Wagner tiltakozása ellenére műsorra tűzette színházában A Rajna kincsét. Richter erőfeszítései ellenére a szűkre szabott betanulási idő miatt az előadásra biztos bukás várt. Hogy ezt megakadályozza, lemondott állásáról, és visszatért Tribschenbe. Távozásával kivívta ugyan a király és a sajtó hosszantartó haragját – a bemutató mégis nyert egy hónapnyi haladékot.

Tribschenben nem sokáig pihent. A brüsszeli Theatre de la Monnaie érdeklődött a Lohengrin iránt, és ő örömmel vállalta a betanítást. Wagner erős aggodalma – anyagi okok és a mű francia nyelvű előadása miatt – alaptalannak bizonyult. Az 1870. március 2-i bemutatót (már Richter nélkül) további huszonkét nagysikerű előadás követte. Ezután ismét Tribschenben töltött egy teljes évet sok kiváló vendég (Liszt, Bülow, Saint-Saens, Nitzsche) gyakori társaságában. Hosszú évtizedekig ez volt az utolsó nyugalmas időszak az életében.

1871-ben Pestre hívták a Nemzeti Színház névleg másod-, valójában vezető karmesterének. Megjelenése a pesti zenei életben csak Liszt jelentőségéhez mérhető. Wagner Lohengrinjével mutatkozott be, s fölényes tudása, valamint a fergeteges siker még a makacs zenekart is megzabolázta. Átvette az éppen szétzilálódóban lévő Filharmonikusok vezetését: saját költségén szervezve hangversenyeket, átsegítette a zenekart válságos, megszűnéssel fenyegető időszakán. Huszonhat zenekari koncertje a hangversenyélet csúcsát jelentette itt töltött négy éve alatt. Repertoárjának alapja Beethoven volt, de mellette igen sok kortárs zenét, főleg Wagnert és Lisztet vezényelt. A színházban Wagner-bemutatókat tartott: A bolygó hollandi tartósan műsoron is maradt, de a Rienzi, mint mindenütt, itt is megbukott. Az 1873-ban, Liszt ötven éves művészi jubileumán rendezett ünnepség fénypontját, Liszt Krisztus-oratóriumát is ő dirigálta. Egyik legfontosabb tagja volt annak a bizottságnak is, amely a Zeneakadémia felállítását készítette elő.

Érdekes, hogy csaknem ugyanaz esett meg Richterrel, mint annak idején apjával. A baracsi Szitányiak ifjú, művészetkedvelő leánya, Mária énekelni kívánt tanulni, és Richter vállalta a tanítását. Ám az órák csakhamar félbeszakadtak, mert a két fiatal hevesen egymásba szeretett. Máriából hűséges feleség lett: 1875. január 27-én házasodtak össze. Boldogságukat bőséges gyermekáldás kísérte, négy leányuk és két fiuk született.

Richter egyesek szemében „nemzetietlennek” számított, mivel, mint mondták, Liszt és általában a magyar zene rovására túlzottan propagálta Wagner műveit. Vitatkozni lehetett volna, de Richter inkább távozott. Pár nappal esküvője előtt Bécsben vezényelte az ottani Filharmonikusokat. A siker hatalmas volt. Május 1-től a Hofoper karnagyául szerződtették, és ősztől a Filharmonikusok vezetését is átvette. Mint udvari karmester, a császári kápolna zenei feladatait is ellátta. 1880-tól tíz éven át a Gesellschaft der Musikfreunde zenekarát is ő vezette. Bár Bécs zenekritikusai – Hanslickkal az élen – erősen Wagner-ellenesek voltak, Richterről mindig elismeréssel szóltak. A zene fővárosának koronázatlan királyává vált. Bemutatók sora fűződik nevéhez. Itt töltött csaknem negyedszázadát a Filharmonikusok emlékkönyve egyszerűen csak aranykornak nevezi – túlzás nélkül. Alig történhetett jelentős zenei esemény Bécsben Richter nélkül – ám ő még további feladatokat is magára vállalt: Bayreuth és Anglia várt rá.

Wagner élete nagy álma volt egy operaház, kizárólag az ő művei számára. Bayreuthban találta meg a megfelelő helyet, ahol saját elképzelései alapján az új operát megépíttethette. Megnyitására legnagyobb műve, A nibelung gyűrűje–tetralógia ősbemutatóját tervezte. Karmesterként pedig a nála harminc évvel fiatalabb Richtert képzelte el. II. Lajos hatalmas adományai segítségével 1875-re elkészült a Festspielhaus. A megnyitó előkészítése a legnagyobb gondossággal, egy éven át folyt. Richternek, aki bécsi kötelezettségei mellett szinte minden szabadidejét Bayreuthban töltötte, hatalmas része volt a mű betanításában.

Az Ünnepi Játékok megnyitója 1876. augusztus 13-án volt. A teljes tetralógia először augusztus 13-án, 14-én, 16-án és 17-én hangzott el (ez volt a ciklus harmadik és negyedik részének – Siegfried, Az istenek alkonya – ősbemutatója), majd még kétszer játszották a hónap folyamán. A Játékok végeztével Wagner mellett Richtert is kitüntetésekkel halmozták el.
Az ünnep azonban hatalmas anyagi deficittel zárult. Wagner koncertkörutakkal próbált jövedelemhez jutni, hogy horribilis adósságait megadhassa a királynak. Egy idő után azonban Lajosnak be kellett látnia, hogy Wagner helyzete kilátástalan, ezért elengedte tartozása hátralévő részét. Így vált lehetővé, hogy 1882-ben megrendezzék a II. Ünnepi Játékokat, műsorán a Parsifallal. Ezen Richter nem vett részt. 1883 elején meghalt Wagner. Ennek ellenére az év nyarán is megrendezték az Ünnepi Játékokat, amelyen Richter egészen visszavonulásáig majdnem minden alkalommal vezényelt. Az ő „kiváltsága” volt a Ring és A nürnbergi mesterdalnokok előadása, hiszen nála jobban senki sem ismerhette e műveket. 1888 ban volt a Mesterdalnokok bayreuthi premierje, míg a tetralógia 1896 ban került ismét színre.

Wagner egyik pénzszerző útja 1877-ben Angliába vezetett, ahová Richtert is magával vitte. Felváltva vezényeltek Londonban, és sikerük óriási volt, olyannyira, hogy Richtert ismét meghívták Wagnert vezényelni. 1879-től kezdve minden évben, gyakran kétszer is Angliába utazott. Hangversenyeit egyszerűen csak Richter-koncerteknek nevezték, tekintélye hatalmassá nőtt. 1885-ben felkérték a háromévenként rendezett birminghami zenei fesztivál állandó vezetőjéül. Ugyanebben az évben az oxfordi egyetem díszdoktorává választották. (Az utolsó külföldi, aki ebben a kitüntetésben részesült, Haydn volt 1791-ben.)

Budapestről való távozása óta mindössze háromszor szerepelt a városban. Mivel azonban Erkel Sándor súlyosan megbetegedett, karmester nélkül maradt a budapesti társaság. Richtert kérték fel állandó karnagyukul, aki elvállalta a feladatot, és végigvezényelte az 1896/97-es évadot, majd a következő három évadon felerészben osztozott az időközben felépült, de meggyöngült munkabírású Erkellel. Jellemző Richterre, hogy a Bécs–Budapest közti utat gyakran éjszaka tette meg, hogy reggel már a másik városban láthasson munkához. Az előzetes próbákra vonatkozó kéréseit levélben közölte, hogy szűkös idejét a leghatékonyabban kihasználhassa. Tiszteletdíjat sohasem fogadott el.

Ezek voltak Richter legelfoglaltabb évei, évtizedei. Bécsben nemegyszer megtörtént, hogy egy nap kétszer vagy háromszor is dobogóra kellett állnia: reggel az Udvari Kápolnában, délután a Filharmonikusokkal, este az Operában. Emellett évente kétszer angliai koncertkörút, nyaranta Bayreuth, háromévenként Birmingham, a 80-as években a Gesellschaft der Musikfreunde, a ’90-esekben a Budapesti Filharmonikusok – nem mindennapi testi–lelki energia kellett seregnyi feladata ellátásához.

A lexikonok általában Wagner-karmesterként említik Richtert, pedig a valóság ennél sokrétűbb. Minden vonzotta, ami jó kortárs zenének volt nevezhető. Az első jelentős esemény Liszt Krisztus-oratóriumának magyarországi bemutatója volt 1873-ban, majd Wagner tetralógiájának ősbemutatója 1876-ban. Brahmshoz jó barátság, valamint három ősbemutató fűzte: II. szimfónia (1877), Tragikus nyitány (1880), III. szimfónia (1883). Csajkovszkij Hegedűversenyének bécsi ősbemutatóján, 1879-ben a szólót Adolph Brodsky játszotta. Bruckner erős szálakkal kötődött a Filharmonikusokhoz, így természetes, hogy Richter vezényelte a IV., a VI. szimfónia és a Te Deum ősbemutatóját (1881, 1892, 1886), valamint a III. és az I. szimfónia átdolgozott, úgynevezett bécsi változatának premierjét (1890, 1891).

E szerzők már elismert, híres művészek voltak ekkor, jó pár évvel idősebbek is Richternél. Nevüket a karmester nélkül is a legnagyobbak közt emlegetnénk ma – de mi lett volna Dvorákkal? A cseh szerző ekkortájt korosodó, provinciális zeneszerző volt. Műveit – többnyire a komponista saját vezényletével – bemutatták itt–ott Csehországban, majd elfelejtették őket. A zene fővárosa, Bécs nem nyílt meg Dvorák előtt. 1875-ben elküldte egy művét Richternek, aki biztos szemmel ismerte föl benne a kivételes tehetséget, és pártfogásába vette a nála két évvel idősebb kollégát. Összesen tizenöt művét mutatta be Bécsben (köztük négy szimfóniát, a hegedűversenyt, a gordonkaversenyt, nyitányokat), sőt, angliai turnéira és Budapestre is magával vitte őket. Dvorák elmondhatatlanul hálás volt, s ez érthető, hiszen nevét Richter János írta be kitörölhetetlenül a zenetörténetbe.

Dvorák mellett két másik cseh szerző, Smetana és Fibich hét művét is bemutatta Bécsben. 1899-es pétervári útján Glazunov VI. szimfóniáját fedezte föl és vezényelte azután sokfelé, többek közt Budapesten is. Sibelius és Richard Strauss műveit is szívesen dirigálta, és két angol zeneszerző, Stanford és Parry is sokat köszönhet neki.

Repertoárjáról feltűnően hiányoztak az új francia zene képviselőinek, Debussynek és Ravelnek művei. A német zene terén viszont, bár Wagner, Bruckner és Brahms hívei hevesen gyűlölték egymást, Richter mindegyikük műveit teljes odaadással, kivételes színvonalon dirigálta.

1881-ben Londonban megismert egy mindössze tizenhét éves zongoristát, akit azonnal „elsőrangú muzsikus zseninek” nevezett. A fiatalembert Eugen d’Albertnek hívták. Richter magával vitte őt Bécsbe, szinte fiaként bánt vele, gondoskodott zenei fejlődéséről, és fel is léptette őt: d’Albert saját zongoraversenyét játszhatta a Filharmonikusokkal. Richternél ismerhette meg Liszt Ferencet is, aki egy év múlva tanítványává fogadta az ifjú tehetséget.

1897-ben Gustav Mahler lett a bécsi Opera igazgatója (akit nemrég éppen Budapestről menesztettek). Mindketten nagyon erős, de igen eltérő egyéniségű muzsikusok voltak, és ez számos konfliktushoz vezetett kettejük között. Ebben a helyzetben kapóra jött egy angliai meghívás. A manchesteri Hallé Zenekar ezidőtájt a világ legjobb együttesei közé tartozott. Alapítójuk, Sir Charles Hallé zongoraművész 1895-ben meghalt, és a zenekar már ekkor Richtert szerette volna megnyerni karmesteréül. Ám hiába kérte őt Brodsky, a koncertmester, ő mégis csak bécsi kellemetlenségei hatására vállalta a megbízatást. 1899-ben kezdte meg első szezonját, és nemsokára egész családjával a Manchester melletti Bowdonba költözött.

1899-ben ismét értékes műre bukkant, melynek szerzője Edward Elgar, a mű pedig az Enigma-variációk volt. Az ekkor negyvenkét éves Elgar még Dvoráknál is rosszabb helyzetben volt: műveit szinte egyáltalán nem játszották. Richter azonban Bécsben és Londonban is bemutatta az Enigmát, s ezzel szép sikersorozatot indított el. A következő Elgar-ősbemutató a Gerontius álma című oratórium volt (1900), amely szerencsétlen körülmények között megbukott. Ez annyira bántotta Richtert, hogy 1904-ben háromnapos Elgar-fesztivált rendezett Londonban, újabb ősbemutatókkal. Ezzel végképp az angol zene klasszikusává emelte Elgart, aki ezt őszinte barátságával hálálta meg, és Richternek, „az igaz művésznek és igaz barátnak” ajánlotta I. szimfóniáját. E mű ősbemutatóját 1908-ban vezényelte a karmester.

Ebben az időben Richter már alig–alig szerepelt Anglián kívül. A Hallé Zenekar rendszeresen turnézott a szigetországban. Emellett a londoni Richter-koncertek is folytatódtak, sőt, ezek alkalmi zenekara 1904-ben úgy döntött, hogy állandó együttessé alakul. Megalapították a Londoni Szimfonikus Zenekart, természetesen Richter vezetésével. A Covent Garden operaházban is rendszeresen vezényelt, az ő nevéhez fűződik néhány angliai Wagner-bemutató is: a Trisztán és Izolda, a Mesterdalnokok és a Ring-tetralógia. A karmestert szerették, becsülték: 1903-ban a manchesteri egyetem díszdoktorává avatta. Béccsel ellentétben itt jól meg is fizették. Míg Bécsben családja eltartásáért éjt nappallá téve dolgozott, addig Angliában már csak azt vállalta el, ami igazán örömöt okozott számára. Így is évi negyven koncertet adott a Hallé Zenekarral.

Vele muzsikálni nemcsak a tehetséges fiatalok, de az érett művészek számára is kitüntetés volt. A legnagyobb szólisták sora játszott a keze alatt, elsőként Liszt Ferenc, majd Anton Rubinstein, Busoni, Backhaus, a hegedűs Flesch Károly, Kreisler, Hubay, Ysaye, a még gyermek Henri Marteau, a fiatal Casals. Ha igazi tehetséggel találkozott, egyengetni igyekezett az útját: felléptette koncertjein, barátainak ajánlotta meghívását.

Így volt ez Dohnányi Ernő esetében is, aki a Filharmonikusok szólistájaként először 1897-ben lépett fel Budapesten, s ezután Richter rögtön meghívta őt Bécsbe, majd Angliába is, ahol több tucat szólóestet szervezett a számára. Dohnányi nemsokára már saját e-moll zongoraversenyét játszhatta többfelé Angliában, majd 1902-ben d-moll szimfóniájának ősbemutatóját tartotta Richter Manchesterben. Csaknem ősbemutató lett Bartók ifjúkori műve, a Kossuth-szimfónia 1904-es manchesteri előadása is: a Budapesti Filharmonikusok előadása alig egy hónappal előzte meg az angliait.

Végtelen energiájának csak a betegség szabott határt. Hatvannyolc évesen a nyugalomba vonulás mellett döntött, és 1911 tavaszán elbúcsúzott Angliától. Bayreuthba vonult vissza, ahol élő legendaként tisztelték. A város házat adományozott neki, melyet Richter a Mesterdalnokok nyomán „Tabulatur”-nak nevezett el (ez volt az egykori mesterdalnok céh költői és zenei szabályainak elnevezése).

Richtert többek között elképesztő memóriája (szinte mindent fejből vezényelt már a próbákon is), hangszerismerete, magával ragadó kifejezőereje emelte a legnagyobb karmesterek élére. A csípős nyelvű Debussy így írt róla: „Amíg jobb keze a kis pálcájával erőszak nélkül biztosítja a ritmust, bal keze megsokszorozódik, jelezve mindenkinek, hogy mit kell tennie. Ez a kéz ’hullámzó és sokféle’, hajlékonysága valószínűtlen. Majd amikor már azt hinnők, hogy valóban nincs már több eszköz, még gazdagabb hangzáshoz jutunk, két karja egyszerre felemelkedik, s a zenekar végigszáguld a zenén, oly ellenállhatatlan hévvel, hogy az szalmaszálként söpri el a legmeggyökerezettebb közönyt is. Az egész pantomim megmarad tartózkodónak, anélkül, hogy bármikor is kellemetlenül szemet szúrna, és nem helyezkedik a zene és a közönség közé.” (Ujfalussy József fordítása)

Pályája egykor a Mesterdalnokokkal indult, s illő módon befejezéséül is ezt választotta. 1912-ben, a bayreuthi Ünnepi Játékokon vezényelt utoljára, és e búcsú méltó volt egész életéhez. Furtwängler írta róla 40 évvel később: „Kétségtelenül a legszebb Wagner-előadás volt, amit valaha megéltem.” Ezután már csak családjának élt. 1913-ban, hetvenedik születésnapján Bayreuth város díszpolgárává választotta. 1915-ben utoljára látogatott haza a baracsi birtokra. Ezután több szélütés érte, s az utolsóból már nem épült föl. 1916. december 5-én hunyt el Bayreuthban.