Bence

Nehezebb a megoldhatatlannál

2006.12.11. 00:00

Programkereső

Ránki Dezsőt aligha kell bemutatni a Fidelio olvasóinak. Szólóestjei és kamarakoncertjei, illetve feleségével, Klukon Edittel közös négykezes estjei biztos pontok a művészi minőségben oly hullámzó 21. század eleji koncertdömpingben. Bachhoz, Liszthez, Dukayhoz való viszonyáról, a négykezesezés nehézségeiről, a Bartók-zongoraversenyek Kocsissal közös előadásairól Fazekas Gergely beszélgetett a zongoraművésszel.

- Miért nem szoktál koncerten Bachot játszani?

- Nem gondolom, hogy kevésbé állna hozzám közel, mint bárki máshoz, aki gyakran előadja, de valóban igaz, hogy alig játszottam Bachot koncerten. A tanulóévek alatt persze sokat, de mostanáig úgy éreztem, sőt, most is úgy érzem, hogy nem nagyon tudok hozzátenni ahhoz, amit a számos kiváló Bach-játékostól hallottam. Egészen véletlenül egyébként éppen most kaptam egy felkérést Berlinből, ahol nagyon szeretnének tőlem is egy műsort egy Bach–Stravinsky–Beethoven sorozathoz, úgyhogy a napokban komolyan elgondolkodtam a dolgon. Lehet, hogy most végül mégis elkövetkezik az az időszak, amikor rászánom magam arra, hogy Bachot játsszak.

- Két hét múlva a Budapesti Liszt-ünnepek keretében adsz koncertet a Művészetek Palotájában. Mi alapján állítottad össze a koncert műsorát?

- A h-moll szonáta mellett túlnyomórészt késői darabokat játszom. A kései Lisztet még ma is ritkán adják elő, pláne nem szoktak egész félidőnyi anyagot összeválogatni belőle. Próbáltam úgy felépíteni a műsort, hogy valamilyen módon rímeljenek egymásra a darabok, ahogyan például az 1. Elégia utal a Gyászgondolára. Számos efféle kapcsolódás van a kései Liszt-művek között, ami a darabokat külön hallgatva vagy játszva nem tűnik fel egyértelműen, ám ha megfelelően válogatva hangzanak el egymás után, akkor ezek a kapcsolódások rögtön világossá válnak. Észrevettem a napokban, hogy a műsorba csupa h-moll, H-dúr, illetve ezekkel rokon hangnemű darabokat választottam, ami persze nem véletlen, mert Liszt különösen szerette ezeket a hangnemeket. Számomra rendkívül fontos, hogy a darabok egymásutánja kiadjon egy ívet, hogy legyen valami történés a művek között. Hasraütésszerűen válogatni darabokat szerintem tévedés és felesleges: az ember bármit feltehet otthon a lemezjátszón. Amikor azonban valaki rákészül és beül egy terembe, hogy valamennyi időt bizonyos darabok meghallgatásával töltsön el, akkor annak kell, hogy legyen valami többletértelme.

- A BMC-nél megjelent legutóbbi, Edittel közös lemezeteket, amelyen Erik Satie Socrate című darabja hallható John Cage kétzongorás átiratában, valamint Liszt kései Via Crucis című ciklusa, az efféle szellemi, kultúrtörténeti kapcsolódások valódi pókhálója jellemzi. Honnan jött a lemez ötlete?

- A Via Crucist nagyon régóta játsszuk, először éppen húsz éve, 1986-ban adtuk elő koncerten. Nagyjából annyi idővel ezelőtt, amennyit Liszt dolgozott a darabon. Bár alapvetően más jellegű zenéket írt, Satie erősen kapcsolódik a kései Liszthez, ahogyan egyébként Szókratész és Jézus között is számos hasonlóság van, a környezetükre gyakorolt hatásukban, a tanításaik jellegében és még nagyon sok mindenben. Mindkettejüket olyasféle letisztultság jellemzi, mint a lemezen szereplő két művet.

- Két szemeszteren át járhattam a zeneszerző Dukay Barnabás óráira, így tudom, hogy mennyire fontos számára Satie és a kései Liszt. Közismert, hogy közeli barátságban álltok Dukayval, így amikor először megláttam a lemezt, az jutott eszembe, hogy talán az ő ötlete volt. Van köze hozzá?

- Nem emlékszem pontosan, hogy Dukaynak volt-e szerepe ebben. A barátságunk egyébként nem annyira régi, bár korábban is ismertük egymást. 2002 őszétől vált szorosabbá a kapcsolatunk, amikor előadtuk egy darabját a Korunk Zenéje Fesztiválon. Olyan műsort kértek tőlünk, amelyben szerepel valami kortárs magyar zene. Felmerült, hogy Kurtágot játsszunk, de az ő műveit szerencsére elég sokat játsszák, úgyhogy elkezdtünk kérdezősködni, kinek van esetleg kétzongorás vagy négykezes darabja. Végül megtudtuk, hogy Dukay évekkel korábban írt egy kétzongorás darabot – a címe: Láthatatlan tűz a téli éjszakában –, megkerestük tehát, és szoros barátság szövődött köztünk. Az utóbbi időben egyébként kifejezetten kedvet kapott kétzongorás darabok komponálására. Washingtonban nemrégiben adtunk egy koncertet, amelyen kizárólag Dukay-művek szerepeltek. Ezen a szerzői esten eljátszottuk többek között A kútnál – áradó vizek idején darabot, amit mi mutattunk be tavaly nyáron itthon, de elhangzott egy ősbemutató is, az …, aki saját csöndjében megpihen című, frissen elkészült mű.

- Hogyan fogadta a washingtoni közönség Dukay zenéjét?

- Nagyon jól. Csendben végighallgatták, pedig ehhez a zenéhez egyáltalán nem segít a hagyományos repertoár ismerete, ez a zene nem hasonlít semmihez. A koncert után rengeteg olyan reakciót kaptunk e-mailen és személyesen is, amiből az derült ki, hogy a lényeget megértették. Vázsonyi Bálint özvegye úgy fogalmazott, hogy Dukay zenéje az örökkévalóságnak valamiféle esszenciáját jeleníti meg; másvalaki a tengerre és annak végtelenségére asszociált, ami mind ugyanarra utal.

- Az előadó számára Dukay darabjai milyen kihívást jelentenek?

- Bár első hallásra talán nem így tűnik, iszonyú nehéz eljátszani őket. A kútnál… második tételében például perceken keresztül kell pianissimo trillázni, miközben finom törtakkordokat kell egymásba folyatni. Mindez hihetetlenül nehéz technikailag, és nagyon jó zongora kell hozzá. Egyébként Dukay zenéjének olyan varázsa van, amely minket is a hatalmába kerít még akkor is, ha éppen nincs kedvünk zongorázni, és a hangszer sem túl jó. Bevonja az embert, és nem ereszti.

- Visszatérve a lemezetekhez: tervezel, vagy terveztek következő lemezt?

- Sok éve nem készítettem felvételt. Eleinte azért nem, mert az EMI megvette a Quint lemezkiadót, magyarországi képviseletet csinált belőle, a saját produkciók pedig megszűntek. Az az időszak abszolút mélypont volt a lemezgyártásban – persze most is mélyponton vagyunk, de akkor kezdődött a nagy krach –, és senki nem akart szerződtetni senkit. Döbbenetes volt, hogy még Bernard Haitinknak is megszűnt a szerződése a Philipsnél: a legfontosabb holland karmester szerződése a legfontosabb holland cégnél! Akkoriban tehát nem volt lehetőség, később pedig én nem szorgalmaztam a dolgot, mert nagyon jól éreztem magam stúdió nélkül. Nem azért, mert a közönség inspiráló ereje hiányzik a stúdióban, ebben ilyen módon nem hiszek. A helyzet inspiráló ereje viszont igenis hiányzik. Az, hogy az ember készül egy műsorral, és pár nappal a koncertet megelőzően elkezd minden életenergia a koncert időpontjára koncentrálódni, és ilyenkor szerencsés esetben az embernek sikerül annyira összeszednie magát, ahogyan egy lemezstúdióban soha. Vannak persze más alkatú előadók, akik szeretik a stúdiót, ilyen volt például Glenn Gould, de nekem soha nem sikerült ugyanazzal az intenzitással készülnöm egy felvételre, mint egy koncertre. A másik problémám, hogy lemezfelvétel közben egyre kevésbé hallom jónak a dolgokat, egyre több apróságot akarok kijavítani, és a legnagyobb baj az, hogy erre van is lehetőség, ami nagyon befolyásolja az embert játék közben. Természetesen a koncerten is van rengeteg részlet, ami nem sikerül, de mégis, az ember olyan módon éli végig a darabot, hogy ezek végül nem lesznek fontosak.

- A hangzó Bartók-összkiadás kapcsán többször elmondta Kocsis Zoltán, hogy a Bartók-zongoraversenyek új felvételének csak abban a párosításban látná értelmét, ha te játszanád a szólót és ő vezényelne. Mit gondolsz erről?

- Nem érzem magam képesnek arra, hogy jobban, vagy akár csak azon a színvonalon eljátsszam a Bartók-zongoraversenyeket, ahogyan ő lemezre vette a műveket. Lehet, hogy egyes Kocsissal közös koncertek jól sikerülnek, és az ember élvezi a közös produkciót, lehet, hogy olykor valóban sok minden megszólal, de egy lemezfelvétel nem erről szól. Attól tartok, hogy stúdiókörülmények között megint előjönnének azok a dolgok, amiktől nem érzem jól magam. Abban persze biztos vagyok, hogy ő az, aki a zenekari anyagot a zenekarával a legtökéletesebben képes megvalósítani. Egyszerűen ő tudja a világon a legjobban a darabokat, ez nyugodtan kijelenthető. És az 1. és 2. zongoraverseny előadásakor egyedül vele volt az az érzésem, hogy teljesen a helyén van minden, hogy hasonló koncepcióban gondolkozunk a zenéről. Meg egyáltalán: hallja és tudja a darabokat, ami egyáltalán nem általános. Rengeteg rossz tapasztalatom van a Bartók-zongoraversenyeket illetően. Nehéz darabok, és ha valaki nem tudja tökéletesen a zenei anyagot, konkrétan hangról hangra, ha valaki nem tudja, miként épül fel a forma, mi a fontos és mi a kevésbé fontos, akkor nem működik az interpretáció. Van persze karmester, aki tudja a darabot, és jól elvezényli technikailag, de ez kevés. Gyakran a körülmények sem kedvezőek, próbákra például soha nincs elég idő. Nem egészen egy éve játszottam az 1. zongoraversenyt Brüsszelben: két próbára volt lehetőség, ami épp elégnek bizonyult arra, hogy nagyjából összekalapálja a karmester a zenekart, a koncerten többnyire együtt voltunk, de az ideálistól igencsak messze volt az az előadás. Pedig a karmester jól tudta a darabot, igaz, messze nem úgy, ahogyan Zoli.

27cd2a7d-6b01-41a6-85e1-210211a9960f

- Edittel mi alapján választotok darabot a közös hangversenyekre? Feltételezem, hogy az évek során kimerítettétek a négykezes irodalmat.

- Valóban, elég nagy részét eljátszottuk annak, amit érdemes. A tavalyi Beethoven-Schubert sorozat keretében például Beethoven összes fellelhető négykezes darabját műsorra tűztük, ami bizonyos értelemben kényszerhelyzet volt, mert annyira azért nem jó darabok, még az op. 6-os D-dúr szonáta sem igazán. Kitűnő momentumok persze vannak bennük, és visszanézve végül is nem bánom, hogy eljátszottuk mindet. Ami a koncertek műsorainak összeállítását illeti: általában közösen szoktunk választani, ami soha nem okoz gondot, mivel az ízlésünk is nagyon hasonlóan alakul, most például egyre inkább vonzódunk a francia zenéhez.

- Nehezebb-e a négykezes műfaja, mint a zongorás kamarazene bármely más ága, például a hegedű-zongora duó?

- Igen, sokkal nehezebb. A hegedű-zongora duó eleve megoldhatatlan feladat elé állítja az előadókat, annyira különbözik egymástól a két hangszer.

- A hegedű-zongora duó megoldhatatlan, a négykezes pedig nehezebb?

- Igen. A hegedű és a zongora különbsége miatt az ember egészen másként játszik a két hangszeren, hangzásban soha nem lehet tökéletesen összeolvadni, amit az ember hamar felismer, beletörődik, és attól kezdve a saját szólamával foglalkozik. Természetesen zeneileg – időben, frazírozásban – együtt kell lenni, de hacsak a szerző nem értett ugyanolyan szinten mindkét hangszerhez, nagyon nehéz a műfaj. A hegedűsök gyakran panaszkodnak, hogy például a Schumann hegedű–zongora szonátákban mennyire nehéz és kényelmetlen a hegedűszólam. Mert Schumann, aki nagyszerű zongorista volt, de hegedűn nem játszott, zongoraszerűen írt hegedűre is. Ami zongorán egyszerűen lejátszható, az hegedűn rendkívül nehéz, ám ettől függetlenül mindkét szonáta csodálatos zene, jó volna, ha többet játszanák őket. Ami a négykezest illeti, itt több nehézség is felmerül. Először is van a nehézségeknek egy fizikai része: a két zongorista egymás mellett ül egyetlen klaviatúránál, az ember nem fér el, folyton figyelnie kell arra, hogy ne zavarja a másikat, és nem egyszerű megoldani a pedálozást sem. Edittel egyébként rengeteg apróságot megváltoztatunk a kottában, no nem a hangokat, hanem hogy melyik szólamot éppen ki játssza: olykor átveszünk a másiktól, vagy kicseréljük a szólamokat. Zenei nehézséget jelent, hogy irtózatosan fontos tökéletesen együtt lenni a másikkal, mert itt, egyetlen hangszerről lévén szó, minden apró eltérést azonnal hallani. A két embernek ráadásul teljesen másképp kell a két kezét, illetve a két kéz arányait kontrollálnia. Általánosságban elmondható, hogy aki felül ül, annak a jobb kezével erősebben, a bal kezével a szokásosnál gyengébben kell játszania, aki viszont alul, annak a jobb kezével nagyon-nagyon kell spórolnia, mert a zongorának az a fekvése a leghangosabb. A négy kéz hangzásegyensúlyát pedig folyamatosan figyelni kell.

- Mi alapján döntitek el, hogy melyikőtök játssza a primo, illetve a secondo szólamot?

- Az esetek többségében a véletlenen múlik: ahogy leülünk a zongorához. Amikor aztán elkezdjük gyakorolni az adott darabot, nem cserélünk szerepet. Van persze olyan, amikor valamiért az egyik szólam Edit számára vagy az én számomra vonzóbb. Most hirtelen egy kétzongorás példa jut eszembe: Ravel La Valse című darabjában azért játszottam én az egyik szólamot, mert abban voltak nagyobb fogások meg sok glissando, és én jobban szeretek glissandózni, vagyis az egyik szólam inkább nekem, a másik inkább Editnek állt kézre. De ezzel együtt többnyire a véletlenen múlik a szereposztás.

- Közismert, hogy szenvedélyesen gyűjtitek Szvjatoszlav Richter felvételeit. Más zongoristák – akár mai fiatalok – működését mennyire követed nyomon?

- Alkalomadtán hallok ezt-azt, de tudatosan nem figyelem, hogy kik az újabb reménységek. Ami a Richter-felvételek gyűjtését illeti, az zajlik tovább, és nem csökken a csodálatunk iránta. Nem hinném egyébként, hogy van az országban valaki, akinek több Richter-fölvétele volna, mint nekünk.

- Hasznosítható a Richter-felvételekből valami a gyakorlatban?

- Ez soha nem volt szempont. Az ember persze önkéntelenül is rengeteget tanul belőle, és sok mindenre befolyással lehetett, hogy gyerekkorunk óta „együtt élünk” Richterrel, de utánozni soha nem akartuk. A gyűjtést egyedül a csodálat inspirálta.

- Mi a véleményed a historikus előadói gyakorlatról?

- Nagyon fontosnak tartom, hogy bizonyos stílusokban az ember próbálja megközelíteni azt, ami tudható egy adott korszak előadási kérdéseiről, az ékesítésektől a karakterválasztáson át a játékmódig – bár óhatatlanul felmerül az emberben, hogy mennyi tudható valójában és biztosan a régi korok zenélésről. Ebben egyébként nagy elmaradásom van: Mozarttal és Haydnnal kapcsolatban is többet kellene a historikus előadási kérdésekkel törődnöm, lelkiismeret-furdalásom is van emiatt. A hangszerválasztást illetően viszont már messze nem vagyok annyira biztos a dologban. Mert egy kiválóan beszabályozott és jól működő modern zongorának alkalmasnak kell lennie a Bach utáni repertoár előadására. A fortepianók többnyire meglehetősen tökéletlen hangszerek, és bármilyen jó mester készíti is őket, egy nagy koncertteremben nem működőképesek. Csak azt lehet hallani, hogy valaki játszik, de hogy hogyan játszik, azt nem. Persze egy kisebb teremben, ahol az ember egészen másképp zongorázik, ott egy kisebb, könnyebb hangszer a megfelelő. Egyébként a nehezen járó, nagy koncertzongorákat én nem kedvelem igazán, és egyre inkább az a tendencia a Steinwaynél is, hogy könnyebb járású, mozgékonyabb hangszereket készítenek, amelyeknek a hangja is áttetszőbb. Nemrégiben a Zeneakadémiára is érkezett egy ilyen kiváló új hangszer. Összességében azt mondhatom, hogy bár a historikus előadói gyakorlat mindenképpen segít megérteni egy adott kor zenéjét, a zene végső soron mégiscsak élő dolog. És ha máig fennmaradtak ezek a művek, az azt jelenti, hogy nem az autentikus hangszerválasztáson múlik a lényeg. Bach darabjai például szinte bármilyen hangszeren megszólalhatnak, de Cage-et is idézhetném, aki Satie Socrate-jának zenei anyagát olyan szépnek találta, hogy átírta zongorára, mert úgy gondolta, így is működőképes. És igaza volt: a lényeg nem a hangszerben, hanem a zenében rejlik.

NÉVJEGY

Ránki Dezső Budapesten végezte tanulmányait, 1973-ban szerzett diplomát a Zeneakadémián Kadosa Pál és Rados Ferenc növendékeként. 1969-ben, tizennyolc évesen nyerte meg a Zwickaui Nemzetközi Schumann Verseny I. díját, ekkor indult nemzetközi karrierje. Rendszeresen fellépett Európa legtöbb országában, több ízben Észak- és Dél-Amerikában, illetve két-három évente Japánban is játszott. Fellépett többek között a Berlini Filharmonikusokkal, a Londoni Filharmonikusokkal, az amszterdami Concertgebouw zenekarával, a párizsi Orchestre Nationallal, a tokiói NHK zenekarával és számos neves karmesterrel: Solti Györggyel, Végh Sándorral, Lorin Maazellel, Zubin Mehtával. Életében jelentős szerepet játszik a kamarazene: az utóbbi két évtizedben évi tíz-tizenöt, négykezes és kétzongorás művekből összeállított koncertet ad felesége, Klukon Edit zongoraművész társaságában.