Ilona

Rondó - A Fidelio olvasói válaszolnak

2006.12.14. 00:00

Programkereső

Rovatunkban ezúttal a Fidelio három olvasóját kérdeztük arról, mi volt, mik voltak számukra az idei év legemlékezetesebb zenei élményei, melyik koncertekre, operaelőadásokra fognak legszívesebben visszaemlékezni?

Zsölény

Zsugorodó kultúránknak mégiscsak lehet valami titka, ha olyan művészeket nevel fel – vagy hagy életben –, mint Grigorij Szokolov. Szokolov megnehezíti a tárgyilagos bírálat dolgát: nincsenek rossz napjai, nincs „lelke” (csak lelke), nem sóz mellé zengzetesen. Legutóbb idén március elsején járt a Zeneakadémián. Arcáról hiányzik a kitárulkozó gumijókedv, csak olykor, egy-egy pillanatra fut át rajta valami akháj vagy khmer mosoly. Kapcsolata a közönségével eszményi. Bach volt az első billentyűsjátékos, akinek „tíz ujja volt” – Szokolov tökéletes technikai tudása az alap, amelyre felépíti művészetét, akárcsak Bach. Ez minden kitárulkozó allűrnél mélyebben hat a hallgatóságra, minden introvertáltsága dacára. Szokolov az „orosz iskola” mély koncepciójú, végtelenül letisztult ágát képviseli, méltó utóda Richternek, méltó kortársa Koroljovnak. Bach h-moll francia szvitje volt az első szám, az „angol” szvitekhez képest könnyedebb sorozat egyik komolyabb darabja, a hangulati megalapozáshoz. Csodálatos úgy hallani egy Bach-darabot, hogy a szólamvezetés magától értetődő és világos, nem pedig elkent felhőképletek töltik be a légteret. Beethoven op. 31 No. 2-es d-moll szonátáját (újabban idehaza is „Vihar”-ként ismerjük) sajátos frazeálásban hallhattuk, különösen a „tarpánok futásának” filmes aláfestéseiként alkalmazott zárótételt. Ezzel a mágus elérte, hogy ahányszor csak a szonátára gondolunk, mindjárt az ő ritmikai megoldásai jussanak az eszünkbe. És következett az est legnagyobb vitát kiváltó produkciója. Szokolov a Schumann legszebb korszakából származó op. 11-es fisz-moll szonátát adta elő csodálatos felépítéssel, az utolsó tételben szívós következetességgel rávezetve a közönséget a csodás „tavaszi” kibontakozásra – amelyért aztán szemrehányásokat kapott: „untam”, „lassú” –, pedig csak megértette és bemutatta a darab lényegét a maga felfogása szerint. A ráadásokban mutatta be a zongoraművész legismertebb oldalát öt Chopin-darab lendületes előadásával. Bach-Busoni-korállal „zárta körbe” a műsort.

cisz-moll

2006 a meglepetések és felfedezések éve számomra. Egy szép januári napon ugyanis, a neten kalandozva ráakadtam a www.fidelio.hu-ra, melynek témáiba beleolvasva megtetszett az oldal, így regisztráltam és elkezdtem magam is aktívan fórumozni. A Fidelio koncertajánlójában található programok közül számos koncerten magam is részt vettem. Hadd idézzek fel most egyet, amely a legnagyobb hatással volt rám. Az ajánló szerint Pálúr János orgonaművész 2006. július 23-án, délután 4-kor az Esztergomi Bazilikában tartotta koncertjét. Korábban alig ismertem őt, mivel csak egyszer hallottam a játékát a budapesti, Fasori református templom orgonazenés istentiszteletén, ahol rendszeresen improvizál. Július 23-a egy meleg nyári vasárnapra esett, és a koncertre sokan voltunk kíváncsiak. Miközben várakoztunk, egyszer csak felcsendült az orgona hangja a bazilikában – megkezdődött a koncert. Csodálkozva kaptam fel a fejemet, mi ez? Messiaen Prélude című művét nem ismertem, és meglepett számomra újszerű hangzásával. A következő mű, Franck E-dúr korálfantáziája azonban olyan csodálatos, fájdalmas szépséggel szólalt meg, hogy elállt a lélegzetem tőle, s azóta is hasonlóan érzek, amikor újrahallgatom a koncertfelvételt. Gigout könnyed, játékos Scherzóját ismét egy Franck-mű, a némileg komor, de gyönyörű h-moll korálfantázia követte. Ekkor jött Messiaen Nativité című darabja, és a végén, mintegy keretbe foglalva az egységes egészként ható műsort, Franck méltán népszerű, fenséges a-moll korálfantáziája hangzott fel. Érzékeny, szenvedélyes játék, meleg, telt hangszínek, sokszínű regisztrálás és az esztergomi Bazilika kitűnő akusztikája: mindez együttesen felejthetetlen élménnyé varázsolta ezt a délutánt számomra! Ezen a koncerten éreztem azt először, hogy milyen csodálatos szépségek tárulhatnak fel az ember előtt, ha hagyja, hogy a lelke legmélyére hatoljanak a művek… Én, aki addig César Franck műveit unalmasnak tartottam, ezen a koncerten feltétlen híve lettem. Ebben vitathatatlan szerepe volt a kiváló előadónak, aki maximális szakmai tudással és szívből jövő, hiteles interpretációval sikeresen ledöntötte azt a korlátot, amelyet a könnyebben emészthető, populárisabb művek emeltek előttem... Biztosan van jobb, tudományosabb fokmérője annak, hogy ki a valódi Művész, de erre én csak egy módszert ismerek: azt, amikor valakinek a játéka úgy igazán, fájdalmasan szíven üt. Pálúr János véleményem szerint ilyen előadó. És bizony, César Franckot meglátni és megszeretni nem egy pillanat, hanem sokkal inkább egy koncert és egy előadó műve volt! Szeretném még mindenki figyelmébe ajánlani azon kitűnő művészeket is, akiknek koncertje hasonlóan emlékezetes volt számomra: Érdi Tamás zongoraművészt (V. Liszt Fesztivál, 2006. október 29. Gödöllői Királyi Kastély), Baráti Kristóf hegedűművészt (Mikó Szilvia diplomakoncertje 2006. június 14. Zeneakadémia), valamint Deák László és Kecskés Mónika orgonaművészeket (Liszt-emlékest, 2006. október 20. Pesti Ferencesek Temploma).

ba3564f7-2b03-4821-9bca-6d97d9850792

Carmencita

A legnagyobb komolyzenei élmény – ami talán a Domingo-koncert lehetett volna – idén eddig még elmaradt… így csak olyanokról tudok beszámolni, amik közel jártak ehhez a feltételezett, eufóriával telített szinthez. Januárban volt szerencsém látni egy Sevillai borbély előadást a Kassai Állami Opera előadásában. A produkciót még tavaly nyáron szúrtam ki Fertődön, és már akkor elhatároztam, hogy idén Kassán is megtekintem. A fagyhalál közeli állapotot és a jegyszerzés nehézségeit itt is megéltük, de szerencsére az élményt is. Rendkívül szellemes rendezés, színészi kvalitásokkal (!) is rendelkező énekesek, mindenki él a színpadon – és örömből játszik. Ezt követően hosszú csend (leszámítva egy prágai operában látott Bizet-gyöngyszemet, ami sem zeneileg, sem rendezésileg nem ragadott magával különösebben, ám egyre gyarapodó Carmen-gyűjteményem újabb becses darabját képezi), majd egy nyári estén Donizetti Ritájával párosítva Tom Johnson Négyhangú operája következett. Bevallom, hosszas lelki tusát követően mondtam igent a meghívásra, sőt ezt követően is egész délután treníroztam magam, hogy ne csak a Dominikánus udvarbeli hanyatló nap fénye és a társaság miatt érezzem: fantasztikus estében lesz részem. Kár volt ennyit készülni, hiszen az előadás az idei év egyik legjobb teljesítménye volt, tökéletes zenei bravúr. Potyogtak a könnyeim. Bárkinek, a legjobb szívvel merem ajánlani. És ami még előttünk van, kissé már az ünnepre hangolódva is: a Bohémélet decemberben az Operaházban. Puccini karácsonytájt kötelező darab.