Cecília

C-dúrtól C-dúrig

2007.02.05. 00:00

Programkereső

Nem tudom, emlékszik-e még valaki arra, hogy bizonyos Wolfgang Mozart születésnapját az év melyik napján ünnepeljük. Amilyen dérrel-dúrral ülte meg a világ, s használta ki a zeneipar az apja által szerényen és objektíven csak "salzburgi csodának" nevezett fiatalember 250. születésnapját tavaly január 27-én, úgy léptünk át szinte észrevétlenül a 251. évfordulón.
85316e9c-04c2-4592-8d0f-d7caf882126a

Ezzel persze nem az évfordulók fetisizálása mellett török lándzsát, hiszen éppen eléggé idegesítő, hogy a magyar média kulturális maradványaiban olykor mintha az évfordulók jelentenék az egyetlen lehetséges szerkesztési elvet, mégis sajnálatos, hogy a többség számára csupán kivételes alkalom volt 2006, és csak néhány zenész számára jelent minden év "Mozart-évet".

Ilyen zenész Schiff András is, aki a Capella Andrea Barcával, a barátaiból Mozart-művek előadására verbuvált zenekarával jellemző módon éppen tavaly nem járt Mozart születésnapja környékén Magyarországon. Két évvel ezelőtt, január 25-én, még a Művészetek Palotája próbaidőszakában mutatkozott be együtt a zenekar és névadója három Mozart-zongoraverseny előadásával, míg a tavalyi évet – Magyarországon legalábbis – átadták az ünneplő seregnek, hogy aztán idén, három nappal a jeles dátum után, január 30-án újra megmutassák a magyar közönségnek, miért érdemes Mozartot játszani, s ami ettől nem elválasztható, miért érdemes zenélni – s végső soron miért érdemes élni.

Közismert, hogy Schiff András számára egy koncertműsor összeállítása tudatosan végiggondolt kompozíciós munka, s ezt a mostani koncert programja is nagyszerűen illusztrálta, ideértve a méltán megérdemelt siker nyomán eljátszott két ráadásszámot is. A koncertet a Mozart-életmű egyik legismertebb darabja, a K 467-es C-dúr zongoraverseny nyitotta, majd Schiff András a zongoraszéket karmesteri pulpitusra cserélte, és elvezényelte az azonos hangnemű fiatalkori darabtól (K 183) a "nagy" jelzővel méltán megkülönböztetett g-moll szimfóniát (. 550). A C-dúr zongoraverseny és a g-moll szimfónia között nemcsak az a kapcsolódási pont, hogy Mozart szívesen állított párba dúr és moll hangnemű darabokat, és hogy konkrétan e két hangnem találkozására is több példa található a Mozart-életműben (g-moll és C-dúr szimfónia, K 550-551; g-moll és C-dúr vonósötös, K 515-516), hanem az is, hogy a zongoraverseny nyitótételének egy pontján megjelenik az a jól ismert, szívbemarkoló kisszekund-motívum, amely a szimfónia főtémájaként még azt is sikerrel élte túl, hogy a Mozart-kultusz – afféle végső csapásként – mobilcsengőhanggá transzformálta.

A koncert második része megtartotta az első félidő drámai hangvételét, de visszatértünk a C-tonalitáshoz: a K 491-es c-moll zongoraverseny, Beethoven egyik legkedvesebb Mozart-műve hangzott el. A ráadások ezúttal a drámai hangvételt vetették el, és a tonalitást őrizték meg: két C-dúr darab következett. Schiff András karmesteri pálcával a kezében tért vissza a színpadra, becsukta a zongora billentyűzetének fedelét, és meglehetősen élénk tempót diktálva elvezényelte a "Jupiter"-szimfónia felfoghatatlanul sűrű zárótételét, amivel nemcsak a koncertet nyitó, jupiteri csillogású és erejű C-dúr zongoraversenyre utalt vissza, hanem a g-moll szimfóniára is, amennyiben a "Jupiter" csupán bő két héttel keletkezett később, mint a "nagy g-moll", és a felszíni különbségek ellenére számos közös vonás kapcsolja őket egymáshoz.

Bevallom, hogy számomra ez már sok volt, s bár tudom, hogy Schiff nem szereti megkímélni közönségét a komoly szellemi próbatételektől: a két zongoraverseny és a g-moll szimfónia után alig-alig tudtam követni a Mozart-életmű legkáprázatosabb intellektuális tűzijátékát, a különböző témákon bemutatott pirotechnikai mutatványokat és kóda bachi mércével is megdöbbentő komplexitású fúgáját. Ezért is hatott megkönnyebbülésként a második ráadás. Mint egy pillekönnyű, de megfelelően érett sajt, amely a remekül felépített, ám könnyűnek semmiképp nem nevezhető vacsora végén elcsitítja a bélbolyhokat – így hatott Schiff zongorajátékában Mozart alig néhány perces, aprócska C-dúr darabja, az élete utolsó évében üvegharmonikára írott C-dúr adagio (K 356/617a).

Ami a művek előadását illeti: Schiff ragyogó formában volt, az együttes pedig valóban a világ legjobb szólistáiból áll. És Schiff kezében a zenekar éppúgy szól, mint a zongora: minden tökéletesen kidolgozott, olykor különleges részletek szólalnak meg, amelyekről utóbb kiderül, hogy a kottában valóban ott állnak, csak az előadói hagyomány kevéssé vette őket figyelembe; polifon szakaszoknál olykor az ellenszólam és nem a téma kapja a jelentősebb hangsúlyt, s így került például reflektorfénybe a g-moll szimfónia nyitótélében a visszatérés kezdetén a fagottszólam és az egész koncerten nagyszerűen játszó fagottos, Klaus Thunemann. S ha őt említem, nem hagyhatom említés nélkül a fafúvós szekciót, akik a legalább annyira a számukra, mint a zongorista számára komponált c-moll zongoraversenyben lenyűgözően játszottak: mintha egyetlen hangszer szólt volna, amelyben a három vagy négy szólam mégis önálló életet tudott élni. Különösen, de meggyőzően szólt, ahogyan a C-dúr zongoraverseny lassú tételének kezdetén a pulzáló triolák szinte egybeolvadtak, és hallatlanul szellemes Eingangokat – improvizált felvezetéseket – játszott Schiff a mű harmadik tételében. Nyilván sokakban felmerül a kérdés, hogy Schiff személyében újabb, zongoristából fokozatosan karmesterré váló művészt kell-e látnunk, s ha igen, hogyan vezényel. Az első kérdést eldönti majd az idő, a másodikat pedig jelentéktelenné teszi, hogy csodálatosan szól a zenekar a keze alatt. Ha ez a hangzó végeredmény, tőlem akár vezényelhet Schiff András rosszul is.

(2007. január 30. 19:30 Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest): Schiff András és a Capella Andrea Barca hangversenye; Mozart: C-dúr zongoraverseny, K 467; g-moll szimfónia, K 550; c-moll zongoraverseny, K 491)