Kelemen, Klementina

„Hatvan? Csak egy szám”

2007.02.05. 00:00

Programkereső

Január elsején újabb kerek évfordulóhoz érkeztünk: Polgár László hatvan éves. Születésnapját a Magyar Állami Operaházban énekléssel ünnepli, ahol barátai, pályatársai körében lép fel. Polgár László cseppet sem érzi magát öregnek, munkakedve töretlen, tele van tervekkel. Koncertje előtt néhány nappal zürichi otthonában hívta fel Mesterházi Gábor.

- Mindenekelőtt boldog születésnapot és új évet kívánok Önnek.

- Önöknek is.

- A kettő az Ön esetében egybeesik. Mit jelent Önnek a 60 év? Fordulópont vagy csak egy szám?

- Csak egy szám. A negyvenediket éltem meg nagyon nehezen. A fiatalságom akkor záródott le. Valami pedig elkezdődött. Négy évvel később családostul kitelepültem Svájcba. Ehhez persze alkalom kellett – előzőleg is volt külföldi meghívásom, Bécsben voltam három évig. Bécs sosem volt igazán fontos az életemben, csak azért, mert Hans Hotter ott tanított.

- Tudjuk, hogy Hotter előadónak ragyogó volt – és tanárnak?

- Zseniális. Stílust, hozzáállást, technikát, sok minden mást is tanított.

- Visszatérve a születésnapra: az operaházin kívül milyen más ünneplés lesz még?

- Semmilyen. Zürichben az ötvenedik születésnapomat ünnepelték. De az otthoni ünnepi koncertről egy kicsit félek, mert könnyen szentimentálissá válok , és az nem tesz jót az éneklésnek.

- Eddigi pályájára visszatekintve mire és kire emlékszik legszívesebben?

- Képtelenség kiemelni abból a rengeteg élményből és névből egyet vagy kettőt. Igazságtalanság lenne. Mindenkitől próbáltam valamit ellesni, megtanulni. Ez az én pályám rákfenéje: tanulnom kell, állandóan – és ez ma már nem megy úgy, mint régen. Az új szerepek lassabban mennek be a fejbe, ki tudja, talán telítődik az ember agya.

- És a technikai továbbképzés véget ér-e valaha?

- Sosem ér véget. Én minden nap énekelek, még álmomban is, de sajnos tanárom már régóta nincs. Kevés mesterem volt: Eyssen Irén, Sipos Jenő, Kutrucz Éva, Pauk Anna, Jevgenyij Nyeszterenko, Hans Hotter, Révhegyi Olga néni. Ma már tanítva tanulok. A Zürichi Konzervatórium tanára vagyok tizenegy éve – folyamatosan oktatok, és ebből rengeteget lehet tanulni. Itt is és a mesterkurzusokon is találkozom tehetséges fiatalokkal. Segítek, ahol tudok: magyarázok, megmutatom az elképzelésemet. De nemcsak énektechnikában lehet segíteni. Magyar tanítványaim közül nem egyet én indítottam el a pályán. Kedves tanítványom volt Szendrényi Kati, Egri Sándor – ők voltak az elsők –, Haraszti Miklós (aki átvitt értelemben nekem köszönheti pályáját és feleségét), Komlósi Ildikó. Rost Andreának az elindulásban segítettem, ösztökéltem erre a pályára. Akinek lehetett, segítettem. Mindenkit, akit lehetett tanítottam, tanácsokkal láttam el őket, vagy „csak” bemutattam olyanoknak, akik segíteni tudtak a pályájuk során.

- Az Ön pályáján is voltak sorsfordító pillanatok.

- Itt két nevet említenék: Ljubimovot és Jean-Pierre Ponnelle-t. Ljubimovval 1982-ben egy Don Giovanniban dolgoztunk, neki köszönhetem, hogy Leporelló szerepét meg tudtam csinálni – rengeteget kaptam tőle, főleg önbizalmat. Ponnelle pedig a nemzetközi karrieremet egyengette.

- Tudom, hogy ünneprontás ilyet kérdezni, de van-e olyan, amire nem szívesen emlékszik?

- 1978-ban Hamburgban Ozmint alakítottam. Ma már elmondhatom, hogy ez volt életem egyetlen sikertelen fellépése – nem rossz arány, ugye?

- Nem mondhatnám. Mozart a kedvence vagy csak véletlenül jött szóba kétszer egymás után?

- Mozart az örök szerelem, Bartók mellett. Megunhatatlan. Ide sorolhatnám még Verdit és Puccinit – de mindent szeretek, ami jó zene.

- Apropó, Bartók. Régóta szerettem volna megkérdezni, mi az igaz története a Boulez vezényelte Kékszakállúnak. Elterjedt a felvétel híre, aztán a lemez jóval később jelent meg.

- Jessye Norman élt a vétójogával, és öt évig nem engedte kiadni. De amikor napvilágot látott, a legjobb opera Grammy-díját kapta a felvétel.

4289bb9c-f81c-439b-bb7f-c15b326d72d8

- És nem sokra rá megjelent Fischer Iván – szerintem sokkal jobb – felvétele. Épp az Ön alakításában érzek óriási különbséget.

- Én is sokkal jobban szeretem azt, de hát ez érthető. A Boulez-felvétel egy csalás: úgy volt, hogy hangversenyen rögzítik. Három koncert lement Chicagóban, és New Yorkba menet ért a telefon, hogy menjek vissza pár hangot javítani. Azt az utasítást kaptuk, hogy csak a hangokra koncentráljunk – végül ez jött ki lemezen, a koncerthez semmi köze. A koncertek nagyon jók voltak, bár Jessye Normannek volt egy permanens hibája: „Szép és nagy a te orszagod” – mindig így énekelte, Marton Éváék a harmadik sorban a hasukat fogták a nevetéstől.

- Én meg éppen azt figyeltem, mennyire lenyűgöző Norman magyar kiejtése.

- Nagyon jó a füle, a rubatót is ragyogóan érzi, pedig előtte azt hittem, csak a magyarok tudhatják, érezhetik a rubatót ennyire. És nem mindennapi élmény ilyen hangáradat mellett énekelni. Pedig ez akkoriban volt, amikor vagy 80 kilót fogyott. Mindenkinek bemutatott, hordozott körbe az ismerősei közt, mint a véres kardot…

- Kikkel szeretett még különösen együtt énekelni?

- A magyarok közül Tokodi Ilonát, Komlósi Ildikót, Kelen Pétert, Molnár Andrást, Kasza Katit mindenképpen meg kell említem – velük mindig nagyszerű volt együtt lenni a színpadon. Melis pedig a nagy eszménykép számomra.

- Más eszmények?

- A basszisták közül Ghiaurov, Siepi és Christoff. Ghiaurovval személyesen is megismerkedtem és elmondhatom: kölcsönösen tiszteltük, szerettük egymást. Tokody Ica révén pedig megadatott, hogy Halévy Zsidónőjének egyik próbáján Siepivel mellette ülhettem – maradandó nyomokat hagyott bennem ez a próba.

- Térjünk át a kamarazenére. Dalénekesként kik a kedvenc partnerei?

- Schiff-fel nagyszerű volt együtt dolgozni, Jandót is nagyon szeretem, de ne feledjük Nagy Pétert sem! Klukon Edittel is maradandó élmény volt legutóbb a Schwanengesang.

- Milyen az opera- és a daléneklés aránya?

- Nem annyi, amennyinek szeretném. Az ideális kétharmad-egyharmad volna, de ma sajnos alig van igény a dalokra. Az emberek rohannak, a daléneklés pedig intim műfaj. Hangulat, idő kell hozzá. Nemcsak nekem koncentráció, a nézőnek is. Nem lehet beesni egy dalkoncertre.

- Ön egyszerre látja kívülről és belülről az Operaház sorsát.

- Két éve nyugdíjas vagyok. Méltánytalan helyzetbe sodortak, amit csak így lehetett megoldani. Nehezen élem meg, mert a magyar közönséget szeretem, és ennek a szeretetnek a megélése nagyon hiányzik.

- Érezte ezt legutóbb, a Művészetek Palotájában a Don Giovanni közben?

- A szeretetet ott is éreztem, a légkondival viszont nem volt szerencsém. Nehéz szerep a Kormányzóé, mert a két rövid, de fontos jelenés közt két és fél óra telik el – ez alatt viszont berekedtem, alig tudtam befejezni az előadást. Előtte viszont nagyon jól sikerült a lemezfelvétel. Az új hangversenyterem viszont nemcsak szép, hanem jól is hallja magát az ember.

- Daléneklésre is alkalmas?

- Természetesen. Klukon Edittel próbáltunk – igaz, üres teremben – a Schwanengesangot, és nagyon kellemes volt, szerintem közönséggel megtöltve is jó lenne. Persze egy produkció minősége elsősorban nem a terem kérdése. 1984-ben az Opera felújítása után elterjedt, hogy tönkretették az akusztikát. Aztán jött Bolsoj társulata a Borisz Godunovval vendégszerepelni, s rögtön kiderült: nem az akusztikával van baj…

- Hány éves korig lehet énekelni? Ha mestereiből indulunk ki, elég sokáig.

- Nyesztyerenko 69 éves lesz január 9-én, és még mindig énekel. Hotterrel magadatott egy színpadon énekelnem – A varázsfuvolában ő volt a Sprecher, én pedig Sarastro –, amikor már 75-76 lehetett, de még tíz évvel később is énekelt. Ez biológia kérdése, ki meddig bírja – nincs mindenkire érvényes szabály. Pályakezdésemkor elhatároztam, ötven évesen abbahagyom, utána csak a tanítás marad, de ma már azt gondolom, amíg én magam élvezem, addig énekelhetek.

- Magyarországon mikor hallhatjuk legközelebb?

- Január 7-én a Walkürben, áprilisban pedig a Parsifalban – ennyi bizonyos, többi előadás még nem végleges.

NÉVJEGY
Polgár László 1947. január 1-jén született Somogyszentpálon. A budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán diplomázott, ahol Kutrucz Éva volt a tanára. Énektudását Moszkvában, illetve Bécsben Hans Hotternél tökéletesítette. 1971-ben Verdi Rigolettójában Ceprano gróf szerepében debütált, ugyanebben az évben megnyerte a Dvořák-versenyt. 1972-73 között a Magyar Állami Operaház ösztöndíjban részesítette. 1973-tól az Operaház magánénekeseként működött. A következő időszakban újabb díjakat tudhatott magáénak: 1974-ben a Schumann-énekversenyen, 1976-ban az Erkel-versenyen és a Magyar Rádió dalversenyén ért el első helyezést, megnyerte az Ostendét 1977-ben, az Hugo Wolf-versenyt 1980-ban, valamint a Pavarotti-versenyt 1981-ben. Külföldön 1978-ban debütált: Mozart Szöktetés a szerájból című singspieljében Osmin szerepét alakította Hamburgban. Ezt követően rendszeresen fellépett Európa jelentős operaszínpadain: Párizsban és Salzburgban Sarastróként (Ponnelle rendezésében, Levine vezénylete alatt) és a Don Giovanni Leporellójaként (a karmester Daniel Barenboim volt), ezen kívül Londonba és Madridba is meghívták. 1991 óta Svájcban él, a Zürichi Operaház tagja, a Zürichi Konzervatóriumban tanít. Európán kívül Amerikában is fellépett. Együtt dolgozott Pierre Boulezzel és Jessye Normannel (Bartók: A kékszakállú herceg vára), Riccardo Chaillyval, Solti Györggyel, Nikolaus Harnoncourt-ral és Simon Rattle-lal is.

Kedvenc zeneszerző: Mozart, Bartók
Kedvenc előadó: nem tudom, sok van
Kedvenc karmester: Ferencsik, Harnoncourt – nem könnyű vele dolgozni, de az eredmény mindig őt igazolja
Kedvenc lemez: Don Carlos Karajannal: ronggyá hallgattam, Boris Christoff, Tito Gobbi
Kedvenc ország: Magyarország
Kedvenc szerző: Thomas Mann