Emma

Bottal üthetjük…

2007.02.16. 00:00

Programkereső

Az évad három vasárnapján is gyerekzsivajjal telt meg a Magyar Tudományos Akadémia elegáns és komoly Díszterme. Ez volt ugyanis a helyszíne a Nemzeti Filharmonikusok Síppal, dobbal, nádi hegedűvel elnevezésű bérletének.

A bérlet keretében az 5-12 éves korosztály novemberben a vonós instrumentumokkal, decemberben a fúvósokkal, legutóbb pedig az ütőhangszerekkel ismerkedhetett. Jó gyerekkoncertet rendezni nem könnyű: először is pontosan fel kell mérni, milyen korosztályt szólít meg az ember. Tudni kell, mivel lehet felkelteni az érdeklődésüket, s azt is, egyáltalán mennyi ideig képes kitartani a figyelmük. Kérdés, milyen hosszú legyen a program, hogyan épüljön fel, mikor legyen a szünet.

S a tartalom: milyen zenék hangozzanak el, mennyi és miféle magyarázattal; mire irányítsuk rá a figyelmüket, mit kérdezzünk tőlük, s hogyan tegyük fel a kérdéseket. Mind-mind csupa buktató! Nem tudom, mióta rendeznek a Nemzeti Filharmonikusok efféle hangversenyeket, mindenesetre összességében kiválóan oldották meg a feladatot: egy jó gyerekkoncertnek – azt hiszem – valahogy úgy kell kinéznie, ahogy ők csinálják.

Menetdobolással vonul a pódiumra a zenekar három ütőse, Bíró Gergely, Joó Szabolcs és Weisz Nándor, majd a műsorvezető, Dunai Tamás szólal meg. Jól áll Dunainak ez a szerep: láthatóan ért a zenéhez, vagyis tudja, miről beszél, és a gyerekekkel is remekül kommunikál. Rögtön a koncert elején például megkérdezi, kik voltak jelen az előző két alkalommal. A publikum egy emberként, lelkesen jelentkezik, s ezzel máris létrejön valamiféle interaktivitás. A zeneszámok előtt Dunai a muzsikusokat is beszélteti: mondjanak valamit a hamarosan megszólaló hangszerről vagy darabról. Ez is jó ötlet, még akkor is, ha a művészek ismertetései amennyire szabatosak, olyannyira kevéssé közérthetőek.

Dunai csak egyszer bonyolódik a kisebbek számára alighanem követhetetlen fejtegetésbe, amikor Vidovszky László egyébként szép és megfontolandó gondolatait idézi a zene egyedülálló lehetőségeiről. Ez nyilvánvalóan inkább a szülőknek szól, de ez nem is baj: hadd gondolkodjanak el ők is ezen-azon. A gyerekektől azt kéri Dunai, hogy nyissák ki a képzeletüket: milyen képek, milyen érzések jelennek meg bennük a következő darab hallgatása közben. Meglepően jól működik a dolog: minden esetben kezek erdeje a levegőben, s egymást érik a hihetetlenül találó képzettársítások. (A jó válaszért taps és egy farsangi álarc jár.)

A második szám, David Friedman jazzes hangzású marimbaszólója (Looking Back) például az egyik válaszadóban a kékeszöld árnyalatú tenger képét, egy másikban a kozmosz csillagvilágát idézi fel. (Nem nehéz persze asszociálni, hiszen Bíró Gergely képszerűen, érzékenyen adja elő a darabot.) Vidámabb karakterű, de hasonlóan közvetlen muzsika Paul Creston Marimbaversenyének harmadik tétele, amelyben Joó Szabolcsot Kéry Tamás kíséri zongorán. A két előadó könnyedén győzi a virtuóz passzázsokat és az aszimmetrikus ritmusokat – látszik, hogy ők sem veszik félvállról a gyerekközönséget, és lelkiismeretesen felkészültek a koncertre. Nem is marad hatástalan a muzsikálásuk: körbenézve elmélyülten figyelő gyerekarcokat látok – olyanokat, mint A varázsfuvola nyitánya közben, Bergman filmjében.

Balázs Oszkár üstdob-tom-tom-pergődob Triójából hangzik el ezután két tétel – az eddigiekhez hasonlóan nem túl mélyenszántó, ám élvezetes és hatásos zene. Félóra telt el eddig, jól jön hát egy kis szünet. Az üstdobokat gyorsan kimenekítik a teremből, közben az érdeklődők büntetlenül püfölhetik a tom-tomokat. Van is tumultus a dobok körül! A koncert második felében Bíró Gergely és Joó Szabolcs egy különleges instrumentumon, a txalapartán játszik. Egymás mellé illesztett, különböző hosszúságú farönkökből áll ez az ősi baszk hangszer, amelyet ketten szólaltatnak meg, kompementer módon. Fantasztikus ritmikai játék keletkezik ebből, amelyet nemcsak a gyerekek figyelnek szájtátva, hanem immár én is.

4c5af1d2-47e6-408c-9ac7-4191670acd08

A következő darab (Maybe in the South) érdekessége, hogy szerzője, Weisz Nándor maga is részt vesz az előadásában. A zárószám azután megint olyasmi, ami nemcsak a gyerekeket, hanem szüleiket, nagyszüleiket is tökéletesen leköti: Thierry de Mey Asztali zenéje (Table Music), melyben a három muzsikus egy-egy kis asztalnál foglal helyet, s annak lapjából – a látványos elemeket sem nélkülözve – a legkülönfélébb hangzásokat csiholja ki. Játék, a szó legigazibb értelmében. S talán éppen ez a magyarázata e gyerekkoncert sikerének: nemcsak a tizenkét éven aluliakhoz szól, hanem a minden emberben ott szunnyadó gyermekihez talál utat.

(2007. február 11. 15:00, MTA Díszterme – Bottal üthetjük…; km.: Bíró Gergely, Joó Szabolcs, Weisz Nándor (ütőhangszerek), Kéry Tamás (zongora); műsorvezető: Dunai Tamás)