Cecília

Ha Bartókról beszélünk, Liszt megkerülhetetlen

2007.03.01. 00:00

Programkereső

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar február 5. és 7. között rövid turnéra utazott Ausztriába, hogy 6-án este a linzi Brucknerhausban adjon koncertet. A programban Bartók és Liszt művei szerepeltek – ez utóbbitól néhány, eredetileg zomgorára írott darab is, melyek az est karmestere és szólistája, Kocsis Zoltán hangszerelésében hangzottak el. Vele beszélgetett Linzben Péterváry Ádám.
d497cc1c-0cd7-408d-ba0f-0d2813977fa8

- Ha jól tudom, összesen hét késői Liszt-művet írt át zenekarra. Miért pont ezeket a darabokat választotta? - Elsősorban a művekben rejlő hangszeres lehetőségek kibontása, valamint a népszerűsítésük volt a célom. Ez irányú munkámnál mindig azt tartom szem előtt, hogy mi az arány a művek általános elfogadottsága, népszerűsége, illetve valós értéke között. Liszt késői zongoraművei esetében egyértelmű a zenetörténeti jelentőség, bár sajnos az is tény, hogy a zongoristák nem igazán szeretik játszani ezeket a műveket, valamiféle stiláris átmenetnek tekintik a tizenkilencedik és a huszadik század között. Pedig szerintem az Elfelejtett keringők, a Fisz-dúr impromptu, vagy a Bölcsődal olyan mértékben „lándzsát dobtak” a huszadik század felé, hogy megkerülhetetlenek, ha zenetörténeti fejlődésről beszélünk. S ezen túl is: olyan zenei értéket képviselnek, hogy nem értem, a zongoristák miért nem tűzik őket gyakrabban műsorukra. A korábbi Liszt-művek persze népszerűek, de közülük is inkább csak a virtuóz művek. Az Obermann völgyét például annyiszor unatkoztam már végig vizsgákon és koncerteken, hogy elhatároztam: megpróbálom megmutatni a darab más aspektusait is, olyan iniciatívákat, amelyeket Liszt maga talán nem bontott ki. Hiszen hiába csellószerű a darab főtémája, hiába hallja az ember a fuvolát a második téma megjelenésekor, Liszt mégsem hangszerelte meg a művet, hanem zongoraműként publikálta. Igaz, a zeneszerző egy zenei gondolatnál a legkevésbé a hangszerrel törődik. Akinek az a foglalkozása, hogy valamit létrehozzon, az egy univerzális zenei anyagot alkot meg először, csak azután gondolkozik azon, hogyan is öntse formába. Nagyon sok mű van a zeneirodalomban, amely eredetét tekintve egyáltalán nem biztos, hogy az adott hangszerre készült. Ott van például Ravel Le tombeau de Couperin című műve, ami ugye zongoramű. Ravel maga mondja a darab komponálásának kezdetén, hogy ő bizony hallja benne az oboát, az angolkürtöt, a fagottot, a trombitát; de mondhatnék olyan zsengéket vagy nem igazán kidolgozott kompozíciókat is, amelyeknél többféle hangszerelési kombináció lehetséges. Ilyenek például Bartók fiatalkori művei, vagy Rahmanyinovnak azok a zongoraművei, amelyek mind fakturális, mind technikai szempontból messze túlnőnek a zongora lehetőségein. - Említette, hogy ezeket a műveket ritkán játsszák a zongoristák, holott Liszt késői zongoraművei egyenesen mutatnak Bartók zenéje felé. Kell-e ismerni ezeket a darabokat ahhoz, hogy rajtuk keresztül jobban megérthessük Bartókot? - Bevallom, egyik rejtett célja volt a koncertnek, hogy Liszt és Bartók zenéjét ily módon is összekapcsoljam. Ha Bartókról beszélünk, Liszt megkerülhetetlen, egyike azoknak a fontos hatásoknak, amelyek őt érték, és amelyektől Bartók zenéje olyan sokrétű, hogy bizony nehéz megközelíteni. Sok-sok stílusban otthon kell lenni ahhoz, hogy Bartókhoz egyáltalán hozzá tudjon nyúlni az ember. Ami Liszt késői műveit illeti: ha például a Csárdás macabre-ot összehasonlítjuk az Allegro barbaróval, akkor abszolút kézenfekvő a hasonlóság, még akkor is, ha biztosan tudjuk, hogy Bartók a Csárdás macabre-ot nem ismerhette, hiszen évtizedekig csak kéziratban hevert a mű. Azt is tudjuk, hogy Bartók, aki már húszéves korában játszotta a h-moll szonátát, szintén az „ideális – torz” szembeállítást használja mint alapvető építőelemet. Nemcsak a korai, de a késői művei is erre épülnek. A nagy bartóki „híd”-formák tulajdonképpen Liszt Faust szimfóniájából eredeztethetőek. - A koncerten másodikként Liszt Esz-dúr zongoraversenyét játszották, amelyben Ön egyszerre volt karmester és a szólista. Felmerül a kérdés, vajon lehet-e, érdemes-e egy ilyen nehéz romantikus zongoraversenyt is zongora mellől dirigálni? A feladatra elsősorban a sok-sok rossz előadás miatt vállalkoztam, amit kénytelen voltam végighallgatni olyan karmesterektől, akik vagy nem szeretik a művet, vagy nem tudják eléggé. Ezek közé sajnos világhírességek is tartoznak, jól emlékszem egy budapesti előadásra Lovro von Matačić-csal, aki egész egyszerűen nem tudta a darabot. Paradox módon a koncert többi száma, Haydn „Medve” szimfóniája és Liszt Faust szimfóniája viszont csodálatosan sikerült. Persze sok olyan karmesterrel is találkoztam, akinek a kíséret és az együttműködés ebben a remekműben nem jelentett problémát. Ezért gondoltam azt, hogy miért ne? A mű tele van szóló részekkel és olyan zenekari részekkel, ahol a zongora nem játszik. A koncertből nyilvánvaló volt, hogy a zenekar nagyon jól tudja ezt a darabot, és egy egységes irányítás mindenképpen jót tesz egy ilyen rapszodikus műnek, amely bizony nagyon sok Szküllát és Kharübdiszt rejteget. Sokszor van arra szükség, hogy az ember megtalálja az „isteni egyensúlyt”, és ne menjen el a virtuozitás, vagy a túlságosan deklamatív előadásmód irányába. Ne vegye túl robusztusra a záró indulót, illetve ne önkényeskedjen olyan rapszodikus elemeknél, amelyek mégiscsak részei a formának. Szóval sok veszélye van ennek a darabnak. Érdekes módon az A-dúr zongoraverseny könnyebb, viszont azt már nem merném zongora mellől dirigálni. Túl sok benne a szimfonikus elem. - Számtalanszor játszotta már ezt a művet, fel tud benne fedezni még új dolgokat? - Igen. A koncerten is az volt az érzésem, hogy még nagyon sok mindenre rá tudok csodálkozni. Vagy a kontextus miatt, vagy mert az egyik rész esetleg kicsit lassabban vagy gyorsabban sikerült, és emiatt más megvilágításba kerül a másik. Leszögezem, hogy én ezt a zongoraversenyt elsősorban zeneműnek tekintem és nem lehetőségnek arra, hogy megmutassam, mennyire gyorsan tudok Esz-dúrban skálázni. Liszt Esz-dúr zongoraversenye önálló, zárt remekmű, és komoly feladat ezt a meglehetősen széteső formát egybefogni – ez a nehézsége, mert a darab egyébként nagyon magától értetődő. Nincsenek benne rejtélyek, mint ahogy azt gondolom, Liszt legbonyolultabb, legfilozofikusabb művei sem enigmatikusak. Én például nem tudok egy h-moll szonátával olyan értelemben „harcolni", hogy mindig jobban és jobban megértsem. Azt gondolom, egy ilyen darabnál – és ide tartozik az Esz-dúr zongoraverseny is – az előadás értékét az adja meg, hogy mennyire hagyja az ember a pillanatot érvényesülni: és ezt a darab minden pillanatára értem. - Egyszerre három, egyenként is teljes embert kívánó szerepben szolgálja a zenét: mint zongorista, mennyit gyakorolja koncert előtt azt a művet, amelyet ilyen mélységig ismer? - Ha van rá lehetőség, természetesen gyakorolok. A januári szólóestem előtt is, a sok zenekari próba ellenére, napi három-négy órát gyakoroltam. Mindig találok rá időt, és találni is kell, hiszen a mozgató szervek lazaságát is a gyakorlás biztosítja. Nem is szólva arról az erőnlétről, ami különösen Lisztnél elengedhetetlenül szükséges. Nem szégyen gyakorolni! Persze két fárasztó zenekari próba után az ember másképpen gyakorol, mintha reggel fölkel és nincs más dolga, mint a zongorázással foglalkozni. Ugyanakkor az is igaz, hogy a karmesteri vagy zeneszerzői-hangszerelői tevékenységet szervesen egészíti ki a gyakorlás. Némi tréfával azt is mondhatnám, hogy az egyikkel piheni ki az ember a másikat. Ha karmesterként elfáradok abban, hogy az instrukciókat áttételesen kell átadnom, akkor üdítő leülni a zongorához és áttétel nélkül megszólaltatni, amit szeretnék. De ez fordítva is igaz: nagyon érdekes egy didaxis nélkül végzett munka után didaktikus alapállást fölvenni és magyarázni. - A koncert Bartók Concertójával ért véget. A Bartók Új Sorozatból eddig egy lemez jelent meg, mit lehet tudni a folytatásról? - A következőn lesz régi és új felvétel is. Az új az első, korai hegedűverseny felvétele lesz, Kelemen Barnabás szólójával és a Nemzeti Filharmonikusokkal. Ezt párosítottuk össze az op. 1-es Rapszódia, illetve az op. 2-es Scherzo korábbi felvételeivel, amelyeken én zongorázom és a Fischer Iván vezényelte Budapesti Fesztiválzenekar játszik. Azt gondolom, ezeket belátható időn belül nem lehet sokkal jobban megcsinálni. Talán a Scherzóra igaz, hogy egységes művészi irányítás alatt, zongora mellől vezényelve, jobban szólalhatna meg a darab – csak hát a Scherzo jóval nagyobb zenekart kíván, így nem biztos, hogy karmester nélkül pontosan az szólalna meg, aminek kell. A későbbiekben pedig bele kell vágnunk a legnehezebb művekbe: a sokak által nem igazán jónak, vagy még juvenáliáknak minősített I. és II. zenekari szvitbe, a Zenébe, a Divertimentóba – ezek mind speciális együtteseket kívánnak. Egyébként azt gondolom, hogy nem kell sietni. Az, hogy a Fából faragott királyfit és a Kossuth-szimfóniát tartalmazó lemez ilyen gyorsan kijött, kizárólag annak köszönhető, hogy még a Bartók-évben meg kellett jelennie az első lemeznek. A Bartók összes zongoraművét tartalmazó összkiadást annak idején kilenc évig készítettem: körülbelül kilenc-tíz évre prognosztizálom a mostani, 31 CD-ből álló sorozat megjelenését is. Meg kell csinálni a felvételeket a dalkíséretekből, a kamarazenéből, s mindazokból a művekből, amelyek a régi Bartók-összkiadásban megkérdőjelezhető színvonalon hangzanak el. - Úgy tudom, Ránki Dezső került szóba a zongoraversenyek szólójának eljátszását illetően. Elvállalta a felkérést? - Még nem mondott igent, de én mindenképpen őt szeretném. Ránki Dezsővel, azt hiszem, sokkal komolyabb, és főként az eredeti partitúrákhoz hűségesebb eredményt tudnánk elérni annál, mint amit annak idején az én szólómmal és a Fesztiválzenekarral értünk el. Eszem ágában sincs megtagadni azokat a felvételeket, de az I. és II. zongoraverseny esetében bizony elég sok helyen eszeveszett rohanásnak tartom az egészet. Sokkal kevésbé vettük figyelembe a bartóki metronómjelzéseket, mint ahogy azóta. Például a II. zongoraverseny középrészét száznyolvannégyes metronómmal eljátszani csaknem lehetetlen – bár nekünk akkor sikerült. Ugyanakkor az I. zongoraverseny esetében nem tudom elfogadni azokat a tempókat, amiket annak idején csináltunk. Még akkor sem, ha tagadhatatlan, hogy az Amadinda együttes csúcsformában játszott, és a zenekari kíséret is a végsőkig kidolgozott volt. Mégis azt gondolom, amit ma Ránki Dezsővel produkálni tudunk, az stílushűség tekintetében messze felette áll azoknak a felvételeknek.