Salamon

Tiszta illúziók

2007.03.01. 00:00

Programkereső

A Londoni Szimfonikusok koncertjének műsorfüzetét (a szokásos PR fotók mellett) az együttes legutóbbi budapesti fellépésének (2005. július 17.) fotói díszítették. Szívet melengető, jó érzés, hogy egy ilyen kiváló együttes visszatérő vendég nálunk.

Most is hírnevüket öregbítő hangversenyt hallottunk, s szólistájuk, Mitsuko Uchida is elgondolkodtató előadásban tálalta Mozart zongoraversenyét. Az alábbiakban tehát arról lesz szó, hogy miért volt jó a Sir Colin Davis dirigálta koncert.

Már az est nyitányából kiderült, hogy a zenekar tökéletes diszpozícióban (megkockáztatom: kipihenve) fog muzsikálni, s az is világos lett, hogy Sir Colin Davis kevés és célirányos mozdulattal fog vezényelni, de nem rutinból, és nem megszokásból. A Titus kegyelme nyitány első nagy tuttiját követő szünet éppen olyan hosszú volt, mint amilyen pont ebbe a terembe illik. Sir Colin fülelt és a megfelelő pillanatban továbbgördítette a muzsikát. A nevezetes tutti a partitúra első oldalán van, a karmester tehát időben jelezte, hogy ami az est hátralévő részében történni fog, az egyedi, a hely szelleméből következik és pillanatművészet. Vagy legalábbis ennek az illúzióját fogja nyújtani.

És ezzel meg is érkeztünk a koncert legnehezebben megfogható, legképlékenyebb momentumához, egy olyan jellegzetességhez, melyet a számos kínálkozó jelző közül tényleg csak a „jó” fogalmával tudunk leírni. A „jó”-ról tudjuk, hogy nem felülmúlhatatlan, de azt is tudjuk róla, hogy az esztétikai minőségen túl, elsősorban etikai vonatkozása van. Hogy ez utóbbi mit jelent? Legelőször is azt, hogy a londoni együttes előadásában elhangoztak a művek. A legjobb tudásuk szerint. Az interpretációt a legnemesebb ízlés kormányozta, muzsikálásuk, kiállásuk maximálisan értékorientált, elkötelezett, megbízható, minden ízében példaszerű volt. A nyitány tehát erről tudósított, s nem mellesleg az egységes és sokszínűen differenciált vonóshangzásról és a kiváló (a későbbiekben számtalanszor megcsodálandó) fúvósokról.

A C-dúr zongoraverseny (K 415) zenekari expozícióját jellegzetes testtartásban (az elől összefont karok a testbeszéd szakértői szerint befelé forduló személyiséget jeleznek) végighallgató Uchida szemvillanásaival, vezénylésre biccenő fejmozdulataival jelezte, hogy nem teljesen úgy képzeli el a mozarti témaanyagot, ahogyan Davis, de az is világos volt, hogy ez nem válik akadályává a termékeny kommunikáció kialakulásának.

Uchida sohasem hivalkodóan, rendkívül intelligensen jelezte különvéleményét, ez az érzéki, finoman vibráló feszültség a pillanat ihletéről árulkodott. Ám az, hogy a tétel során egyetlen egy esetlegességre sem lehetett felfigyelni, arra utalt, hogy talán ismét csak a pillanatművészet illúziójával van dolgunk. A lassú tételben derült ki, hogy Uchida azért „egyezett” ki a karmesterrel az első tételben, mert előre tudta, hogy a teljes második tételt meg fogja kapni, s bármit tehet, a zenekar mindenhová követni fogja őt. Erre garancia a rendkívüli formában vezénylő, hamarosan nyolcvan éves karmester.

Már az első tételben hallható volt, hogy Uchida kiegyenlített hangon, tökéletes technikával zongorázik, sok agogikával, kifejezően, beszédesen, pontosan, kevés pedállal, s erőssége a pianissimo. Bebizonyította, hogy a nem túl erős zongorázás is elhallatszik a terem utolsó sorába. Játéka vonzza a tekintetet, értelmezése folyamatosan ugrásra készen tartja a hallgató érdeklődését, provokálja figyelmünket, s ettől a hallásunk a zongorázására fókuszál. Nyilván ez az erős fókusz is hozzájárult ahhoz, hogy zongorájának hangja mindig kristálytisztán és intenzíven szólt (bennünk). Játékénak erejéről egy decibelmérő műszer keveset árult volna el.

A lassútételben – a szó eredeti értelmében – fantasztikus dolgokat művelt, azaz fantáziált, kitalált, elvonatkoztatott, újrateremtett. Nehéz helyzetbe hozta mindjárt a tétel elején a hegedűket. Olyan valószerűtlenül testetlen hangot ütött meg, melyet a hegedűk – minden igyekezetük ellenére – nem tudtak azonnal visszhangozni. A mesés vonóstónust egy pillanatra bizonytalanság árnyékolta be. De csak egy pillanatra, mert a nagybőgők csodát műveltek. A közepes (vagy inkább kis) méretű zenekarban három nagybőgős is játszott, s gömbölyű, mélybarna hangokat gurítottak a zongorahang alá.

960daaa9-67bb-4d80-a464-4818ebcbd230

Nem valószínű, hogy a közeljövőben ehhez hasonló akusztikai revelációban (a terem ismét jelesre vizsgázott) lesz részem. Uchida játékát bizonyára lehet szépelgőnek, finomkodónak vagy túlságosan kitaláltnak minősíteni, magam semmiféle affektáltságot, erőszakoltságot nem vettem észre, engem ez a játék bevon a műbe, kérdéseket tesz fel, állításokkal szembesít, vitára invitál. S persze legtöbbször elvarázsol, ahogy például ütemről-ütemre képes térhatást kelteni, néhány taktus még távolról szól, a következő pedig már egészen közelről. Kevesen mozognak ilyen magabiztosan az imaginárius zenei térben. S mindezt a zenekar szinte maximálisan képes követi.

A zárórondóban a messzire engedett zongorista visszatért, csak a két moll-epizódban lépett át egy képzeletbeli tükör túloldalára (ez egy meglehetősen szívfacsaró momentum ebben az igencsak derűs Mozart-zongoraversenyben). A tétel zárása, ez a közepesen halk, furcsa kicsengés pedig egészen felvillanyozó volt. Világszínvonal, professzionálisan kivitelezett pillanatművészet, a művészi etika diadala.

Nem szóltam külön arról, hogy a zongoraversenyben a fafúvósok milyen színvonalon zenéltek. Úgy tűnt, hogy minden megmozdulásukkal rá akarnak cáfolni Mozartra, aki a házimuzsikálásra éhes közönségre kacsingatva megengedte, hogy a darabot zongorás-kvintettként is előadják. Ilyen gyönyörű fúvósállások után vajon ki hiszi el, hogy Mozart egy percig is komolyan gondolta mindezt?

S a fúvósok vitték a prímet Csajkovszkij IV. szimfóniájában is. Sir Colin Davis az első tétel elején ismét bemérte a termet (szépen zengett) aztán jött egy klarinét-fagott kettős, a fagott szürke árnyékként követte a klarinétot, hangjához halvány kontúrt rajzolt. Aztán ugyanez a fagottos nem sokkal később bravúros szólót játszott, hosszú dallamának végén a kitartott hang nem akart elfogyni, fokozatosan oldódott fel a megélénkülő zenekari hangzásban. A második tételt indító oboaszóló emblémaszerűen hirdette a karmester és a zenekar túlzásoktól és szentimentalizmustól tartózkodó alapmagatartását.

Az oboista tárgyilagosan, pontosan és hajlékonyan játszott, az érzelmek csak a szólóra adott válaszban bukkantak fel, a mélyvonósok indították útjára, a homályból, a kiismerhetetlen sötétből, a lélek mélyéről törtek fel. Colin Davis értelmezte az adott helyet és úgy döntött, az érzelmek parttalan áradása mögött megkeresi az értelmet. S megtette máshol is, ennek köszönhető, hogy ez a IV. szimfónia nem volt bombasztikus, nem volt hiteltelen, nem volt harsogó.

A harmadik tételben (mivel közeledtünk az est végéhez) Davis bemutatta együttesét. A vonósok úgy pengették hangszereiket, mintha egyetlen hangszer szólna. Aztán jött a fafúvós részleg magánszáma, s végül a rezek. Szimfonikus zenekari kalauz ifjú zenebarátoknak. A negyedik tétel ragyogott (tombolás helyett), perdült (vad körtánc helyett) és nem táplált hamis illúziókat. Az utolsó akkordokra világossá vált, hogy a Londoni Szimfonikus Zenekar professzionális együttes, mely bármikor képes elhitetni a pillanatművészet illúzióját. Soha rosszabbat!

(2007. február 28. 19:30 Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem – Londoni Szimfonikus Zenekar koncertje; Mozart: Titus kegyelme – nyitány; Mozart: C-dúr zongoraverseny, K 415; Csajkovszkij: IV. szimfónia; km. Mitsuko Uchida (zongora), vez.: Sir Colin Davis)