Lukács

Itáliai temperamentum és francia kifinomultság

2007.03.10. 00:00

Programkereső

"Az olaszok a zenében amennyire tudják, a szenvedélyeket és a lélek, a szellem érzelmeit ábrázolják… mi franciák megelégszünk azzal, hogy a fülnek hízelegjünk" – foglalja össze Marin Mersenne 1636-ban a zenei barokk két vezető stílusának jellemzőit. A 21. század elején sem kell csodálkoznunk az elegáns, kissé hűvös francia és az érzelemdús, olykor féktelen olasz stílus effajta szembeállításán – a két nemzet alapkaraktere az eltelt évszázadok alatt sem változott.
7b3ec49a-4689-4baf-afbd-d2068ad39ae1

Ám azt már jóval kevésbé tudjuk elképzelni ma, amikor Európa vagy akár a világ nagy hangversenytermeiben szinte ugyanazt a – főleg korábban írott művekből álló – repertoárt hallgathatjuk meg, hogy a 17. század zenei központjaiban a zeneszerzők elsősorban saját kortársaiknak komponáltak nemzetükre vagy akár még szűkebb környezetükre jellemző, teljesen önálló stílusban. Biztosak lehetünk benne, hogy Velencében az 1700-as évek első évtizedeiben, az Ospedale della Pietà híres, Antonio Vivaldi (1678-1741) vezette leányzenekarának közönsége egészen mást tartott szépnek és más elvárásokat támasztott a zenészeivel szemben, mint ugyanebben az időben Párizsban a 24 Violons du Roi hallgatói, akik Jean-Féry Rebel (1666-1747) és társainak hegedűjátékát élvezték. Az olaszok bizonyára mindenekelőtt nagy ívű, operaszerű melódiákat vártak, változatos karaktereket és közvetlenül ható, szélsőséges érzelmeket. A franciák viszont valószínűleg szellemi kalandra is vágytak a finoman artikulált, ízlésesen díszített és kiegyensúlyozott formákba öntött zene hallgatásakor.

A mai füllel is jól hallhatóan különböző két zenei stílus természetesen eltérő előadásmóddal is párosult. Erről egy Itáliába látogató francia, François Raguenet így számol be 1702-ben: „az olasz hegedűst előadás közben, kikerülhetetlen gyötrődés keríti hatalmába, kínozza hangszerét, gyötri testét, többé nem is ura önmagának, és olyan izgatott, mintha betegsége lenne az ellenállhatatlan mozgás.“ Raguenet szavaiból világosan érzékelhető, hogy a franciák túlságosan extrovertáltnak, sőt, olykor vulgárisnak érezték az itáliai művészetet, és más honfitársak túl fűszeres ételhez, vagy magát mutogató, kifestett kurtizánhoz hasonlították. Ugyanakkor részükről egyfajta irigység is megfigyelhető: sok francia szerző tett kísérletet az olasz stílus utánzására, de az sem véletlen, hogy XIV. Lajos itáliai mestertől, Francesco Cavallitól rendelt operát esküvőjére 1660-ban.

A kortársak számára csaknem kibékíthetetlennek tűnő két zenei idióma kialakulását Nikolaus Harnoncourt egyfajta ok-okozati viszonyban képzeli el, szerinte ugyanis a barokk zene megszületése nem utolsósorban az olasz temperamentumnak köszönhető, hiszen "a barokk teatralitása, korlátlan formai gazdagsága, fantasztikus és bizarr elemei tökéletesen megfeleltek az olasz ízlésnek." A kor francia zenéjét ezzel szemben Harnoncourt ennek az itáliai "zenei vulkánkitörésnek" az ellenreakciójaként, arra adott válaszként érzékeli. Noha az elképzelés mindenképp találó, a két uralkodó barokk zenei stílus viszonya és kölcsönhatása ennél jóval sokrétűbb. Ebbe a kimeríthetetlen témába enged bepillantást a neves berlini együttes, az Akademie für Alte Musik hangversenye Vivaldi A négy évszak és Rebel Lés Éléments című művének egymás mellé helyezésével.

(2007. március 24. 19:30 Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem – BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL: Az Akademie für Alte Musik Berlin koncertje; Rebel: Les Éléments; Vivaldi: A négy évszak)