Orsolya

Rondó - a Magyar Kultúra Követei válaszolnak

Programkereső

Idén először adták át a Magyar Kultúra Követe címet és emlékplakettet. Rovatunkban ezúttal a hat kitüntetettet kérdeztük arról, mit jelent számukra a díj, s miként tudják segíteni a magyar szellemi és kulturális értékek külföldi megismerését?

Fehér László

Fehér László (Kossuth-díjas festőművész)

Mindenféleképpen jólesik a díj. Külön nagy öröm, hogy ebben az újonnan alapított díjban a képzőművészet is helyet kapott. Tény, hogy manapság a Szépművészeti Múzeum és néhány galéria igyekszik divatba hozni, el- és megismertetni a festészetet, de ez nem elsősorban az élő kortárs magyar művészekre irányul. Bár nekem számos képem függ a világ nagy múzeumaiban, azért még egyáltalán nem mondhatnám, hogy a művészet olyan ágát képviselem, amelyben a nemzetközi színtéren a magyar képzőművészet a neki megfelelő rangon kapna helyet. Például pár évvel ezelőtt Velencében láttam egy nagy, nemzetközi, átfogó festészeti kiállítást, amelyből ez a régió teljesen kimaradt – elsősorban a hazai kurátorok elégtelen lobbizása miatt –, pedig nem vallottunk volna szégyent. De ez nem panasz, hiszen én már harminc éve benne élek a nemzetközi vérkeringésben, rendszeresen kiállítok Amerika és Európa nagyvárosaiban, jelenleg Washingtonban és Ulmban láthatók a képeim, és most folynak a következő párizsi kiállításom előkészületei. Idén nyáron pedig nagyszabású, retrospektív, az életművet átfogó kiállításra kaptam lehetőséget a Ludwig Múzeumban. Közel száz képem lesz látható, amelyek közül többet külföldről fogunk visszahozni erre az alkalomra. A Ludwig állandó kiállításán szereplő képeimre nagyon sok külföldi visszajelzést kapok. Ez is kultúrmisszió, ahogy ezt már harminc éve folyamatosan teszem, de az jó lenne, ha egy külföldi siker után itthon nem fanyalognának. Rendbe kellene tenni itthon is az értékrendet; ahogy a zenészeink, karmestereink vagy íróink sikerének örülünk, jó lenne, ha ez a képzőművészetben is megvalósulna... A többi kitüntetettet tisztelem, ha közelebbről nem is mindnyájukat ismerem, de például Kertész Imre portréját én festhettem meg az író kérésére a Petőfi Irodalmi Múzeum számára. Öröm, hogy most egy társaságban vagyunk.


Fischer Iván

Fischer Iván (Kossuth-díjas karmester)

A Magyar kultúrának tulajdonképpen nincs szüksége arra, hogy külföldön megismertessék. Sőt, hozzá kell tennem, hogy minden „megismertető” tevékenységet gyanúsnak érzek, hiszen olyasmit szeretne „eladni”, amit e nélkül nem vennének meg. A magyar zenészek rendkívül előkelő helyet vívtak ki maguknak a világon, és ezt egyértelműen állami segítség nélkül tették, hiszen elsősorban emigráns muzsikusaink váltak világhírűvé. Külföldön magyar zenészek hosszú listáját tudná minden zenerajongó felsorolni, világszerte jól ismerik Bartók, Ligeti, Solti, Doráti, Széll, Ormándy, Reiner, Fricsay, Szigeti nevét. Mi, a mai kor muzsikusai csak folytatjuk ezt a kimagasló rangú hagyományt. Ilyen listával nem büszkélkedhet egyetlen hozzánk hasonló kis ország sem. Van tehát értelme, célja, mondanivalója egy kulturális nagykövetnek? Semmiképpen nem lehet az a cél, hogy népszerűsítsük azt, ami önmagától nem népszerű. Viszont felhívhatjuk a figyelmet arra, hogy ez az ország, amelyről külföldig elhallatszik a marakodás hangja, ahol sem a korrupciós listán, sem a várható átlagéletkor listáján, sem a környezetvédelmi mutatókon nem sikerült még előkelő helyezést elérnünk, a szellemi életben és különösen a kultúrában a világelsők között van. Felhívhatjuk hazai politikusaink figyelmét is ugyanerre, arra intve őket, hogy gondosan őrizzék meg és támogassák a szellemi élet utánpótlását biztosító legsikeresebb intézményeinket, elsősorban az iskolák és zeneiskolák színvonalát.


Kocsis Zoltán

Kocsis Zoltán (kétszeres Kossuth-díjas zongoraművész és karmester)

Az értékes kultúrát manapság szerte a világon komoly veszélyek fenyegetik. Új jelenségek, új messiások, új hősök tűnnek föl minden percben, létük ugyan hamar elenyészik, de a rájuk való alkalmankénti odafigyelés is káros, időtállónak hitt értékeket ingathat meg, kártyavárként dönthet össze gondos nevelőmunkával felépített kulturális alapokat, de legalábbis jócskán megzavarhatja a figyelmet, amely elengedhetetlenül szükséges a tradíciók folyton-folyvást való ébren tartásához. Az értékes zenét – ezen belül a magyar zenét – különösen fenyegetik ezek a jelenségek, hiszen hiába hisszük magunkat zenei nagyhatalomnak, elég néhány száz kilométerrel arrébb menni, hogy pontosan megtudjuk: valójában mit is gondolnak rólunk a világban. Éppen ezért kétszeresen fontos, hogy e címet ne pusztán kitüntetésként, de a legkomolyabb kötelezettségként fogjuk fel: hogy minden erőnkkel igyekezzünk táplálni azt a bartóki értelemben „tiszta forrást”, amely a jelen körülmények között könnyen zavarossá válhat, de – időlegesen vagy akár örökre – el is dugulhat. A magam részéről minden igyekezetemmel azon leszek – mint ahogy eddig is így tettem –, hogy ez semmiképpen ne következhessen be, és az értékes magyar zene megmaradjon azon a rangon, ahová a XX. század első felének általános értékítélete egyszer már helyezte.


Sebestyén Márta

Sebestyén Márta (Kossuth-díjas énekes)

„De anya, nem mehetsz el a nagy repülővel a Londonba…, na jó, egyet lalalázhatsz!” Hányszor, de hányszor hallottam ilyen és ehhez hasonló mondatokat ma már felső tagozatos iskolás fiaimtól! Bizony, nehéz volt a hivatással járó utazásokat úgy teljesíteni, hogy közben gyermekeim jogos igényének is eleget tegyek – töltsünk több időt együtt. (Nagyobbik fiamnak ugyan volt egy „mézgaaladáros” megoldás-ötlete: „- Majd én csinálok egy lézeranyát, az elmegy lalalázni, te pedig itthon maradhatsz, jó?”) Ma már megértik és elfogadják bel- és külföldi utazásaimat, hisz „Anya mindenkinek énekel”. Vagyis tisztában vannak vele, milyen fontos határon innen és túl hirdetni és éltetni mindannyiunk közös kincsét, a magyar népzenét. Nagy zeneszerzőink színe-java – élükön Bartók Bélával és Kodály Zoltánnal – tartotta életprogramnak és alapvető műveltségi kérdésnek, tudományos feladatnak és emberi kiteljesedésnek is zenei örökségünk megismerését. Kivételes szerencsének, az élet ajándékának tekintem hát, hogy részt vehetek az „igehirdetés” csodás munkájában, ezreknek élményt, sokszor az első találkozás meghatározó élményét szerezve a magyar népzenével.

Óriási felelősség – az idén éppen 33 éve tapasztalom és vállalom –, természetesen sok kiváló kollégával és az ügyért tenni akarók népes táborával egyetemben. A népdalokra rácsodálkozó kicsi lány (egykori önmagam), akit ötévesen a szigorú Kodály Tanár úr is kedvesen megdicsért, természetesen nem „nagykövetnek” készült, nem volt tudatában még annak, mi minden vár rá. Csak énekelt önfeledten, tiszta szívvel, mígnem rádöbbent, hogy az éneklés a sorsa, az élete, a hivatása. Györgyfalván Ibolya néni pityeregve megölelt: „- Az Isten áldja meg, Mártika, hogy énekel nekünk!”. Az egyik legszebb dicséret, amit valaha kaptam. Hisz épp egy olyan hagyományőrző asszonytól jött, akiknek köszönhetem, hogy énekeiket jeles koncerttermekben is hirdethetem szerte a nagyvilágban. Soha nem felejtem el a japán császári pár arcán felderülő mosolyt, amit bemutatásomkor Kodály, Bartók és a magyar népzene említése váltott ki. Nem is beszélve az amúgy nem szokványos császári kézfogásról, mely ritka megtiszteltetés. Őfelsége, aki maga is csellón játszik, s akinek háza népe is igen művelt zeneileg, jeles zeneszerzőink nevének hallatán azonosított engem is. Kell-e ennél szebb és jobb „címke”, ismertető Magyarországnak, mint az, hogy zenéje a névjegye? Ezért érdemes kulturális nagykövetnek lenni – köszönet mindenkinek, akinek fontos, hogy ez a névjegy és a rólunk alkotott kép minél szebb és igazabb legyen! Vagyis hírünk a nagyvilágban. Édesapám, a sok nyelven beszélő tudós közgazdász professzor bejárat a világot: ő a tudomány erejével hirdette Magyarországot; édesanyám ének-zene óráira pedig évtizedekig csapatostul jártak a világ minden tájáról érkező zenetanárok a Kodály-módszer diadalát csodálni, megtapasztalni... Büszke vagyok rájuk, mint ahogy Magyarország is büszke lehet(ne) és legyen is szellemi kincsestárára!

A Fidelio természetesen megpróbálta megszólaltatni Kertész Imrét és Solti György özvegyét is. A Németországban élő Nobel-díjas írót kiadóján keresztül ugyan sikerült elérnünk, ám betegsége és egyéb elfoglaltságai miatt, ahogy más sjtóorgánumoknak sem, nekünk sem nyilatkozott. Lady Valerie Soltit pedig bár februári utazgatásai alatt kitartóan üldöztük, végül sem e-mailben, sem telefonon nem sikerült utolérnünk.