Gyöngyi

Foltokban

2007.03.26. 00:00

Programkereső

„…a negyedosztályú futballista az nem egy elfuserált első osztályú, nem egy tehetségtelen másodosztályú vagy egy fegyelmezetlen, frusztrált harmadosztályú. Minden szintnek megvan a nívója, ez egy jól hierarchizált szakma, egy jó negyedosztályú játékos az egy jó játékos a negyedosztályban.” (Esterházy Péter Utazás a tizenhatos mélyére). Meglehet, a zene nem ennyire jól hierarchizált szakma, a Filharmóniai Társaság Zenekarának március 19-i koncertjén mégis ez jutott eszembe.
695a4967-cea2-4e9c-9c34-8692e0868ff6

A koncerten két első osztályú közreműködővel is találkozhattunk: Eliahu Inbal, aki sokadszor jár Magyarországon, a mai karmester-világnívó felső régióiba sorolható. És öröm leírni, hogy ma már Németh Judit sem kevésbé elismert név Európa-szerte. A zenekart se sorolnám épp a negyedosztályba, ám az elsőbe sem. Noha Wagner Wesendonck-dalok című művében ragyogóan kísérte az első pillanattól stílusosan, egyre nagyobb hangi biztonsággal éneklő Németh Juditot. Így kiválóan érvényesült a dalok idilli, áttört karaktere, melyben az elérhetetlen szerelem tragikuma csak finoman van jelen. Különösen az utolsó két dal elhangzása után örültem, hogy hallhattam Németh Juditot, noha nem örültem, hogy nem hallhattam Lukács Gyöngyit.

Szünet után Bruckner 7. szimfóniája következett. Ma már nem szenzáció, ha koncerttermeinkben Brucknert hallhatunk, bár még mindig messze nincs erre annyi lehetőségünk, mint például az osztrákoknak. Bruckner zenéjének befogadásához más attitűd szükséges, mint akár Brahmséhoz, akár a szintén nem epigrammákban fogalmazó Mahleréhez. Előadásához még inkább. Vannak és voltak kimondottan Bruckner-specialista karmesterek (Wand, Celibidache, Schuricht), akik másban esetleg kevésbé kiugróak. Munkájuk és sikerük jellegzetessége abban áll, hogy évtizedekig dolgoznak egy zenekarral, míg olyan hangzásvilágot alakítanak ki, mely nélkül Bruckner zenéje csak helyenként izgalmas. Az igazi Bruckner-előadóknál viszont minden ütem, minden ismétlés értelmet nyer.

Eliahu Inbalnak vendégkarmesterként nem jutott ilyen lehetőség. A március 19-i koncerten jól láthattuk, mennyire határozott elképzeléssel lépett pódiumra – ám az első tételben több helyütt az is feltűnt, a zenekar mennyire nehezen mozdul utána. Az egyenletesen lapos nyitótétel után a viszonylag tempós második tetszett a leginkább (persze csak ha nem kerestük a furtwängleri tragikumot – de olyat másoknál sem találnánk). S bár a mű, sőt a koncert egészében érezhető volt, mennyire dolgozik az együttes, ami szép perceket, élvezetes foltokat hozott, az is kiderült, hogy például egy csaknem háromperces rézfúvós állás intonációs tisztaságához nem elég egy gyakorlott vendégkarmester és a kürtösök akarása: ehhez és a hasonlókhoz kell a több éves aprólékos munka.

Ha ezt a munkát vállalja legpatinásabb együttesünk, a Filharmóniai Társaság Zenekara, akkor – ellentétben Esterházy Péter focista hasonlatával – beléphet az első osztályba. Addig viszont a színvonalas, foltokban kimondottan élvezetes, összességében mégis másodvonalú koncert a legtöbb, amit egy Bruckner-szimfónia eljátszásánál elérhetnek.

(2007. március 19. 19:30 Magyar Állami Operaház (Budapest) - A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának koncertje; Wagner: Wesendock-dalok; Bruckner: VII. E-dúr szimfónia; km.: Németh Judit, vez.: Elihau Inbal, Budapesti Tavaszi Fesztivál 2007)