Lukács

Remény

2007.03.27. 00:00

Programkereső

Egy jó fesztivál mindig tartogat meglepetéseket. Nem állítanám, hogy ismertem a Württenbergi Kamarazenekart vagy Ruben Gazariant. Sokkal inkább a műsor vonzott: egy kellemes és változatos estére vágytam a Tavaszi Fesztivál keretében. Az élmény, melyben részem volt, ennél sokkal nagyobb.

Tájékozatlanságommal – úgy fest – nem voltam egyedül: az MTA Dísztermében erős félház hallhatta e nagyszerű koncertet. Mozart A-dúr szimfóniájában minden kiderült: hogy a Württenbergi Kamarazenekar remek és összeszokott együttes; hogy igazi karmesteregyéniség áll az élükön; hogy az együttest és 2002 óta vezető karmesterüket hidegen hagyják korunk divatjai – a régizenélés feledhetőbb oldalai –, ugyanakkor komolyan veszik a kottát (a vonásnemeket, dinamikákat). Be kell vallanom, számomra rokonszenves és merész vonás, ha egy együttes mer nem ismételni minden beírt ismétlőjelnél. Mindez természetesen kevés az igazán jó Mozart-interpretációhoz – ehhez szükséges Gazarian zeneértése. Amilyen magától értetődően rajzolja meg a zenei mondatokat, ahogy kiemelteti a részleteket, amilyen arányt tart a szólamok közt, az teljességgel szokatlan a mai Mozart-előadói sivatagban, ahol – a tavalyi év tapasztalatai alapján – igen kevés a hasonló oázis. A szimfónia tempóiból is az anyanyelvi szintű Mozart-tudás áradt, még fontosabb a hangulati intimitás, melyben a remek vonóskart kiegészítő fúvósgárdának is része volt.

Pleyel Gordonkaversenye sokkal kevésbé tetszett. Nem az előadás: a mű. Szabó Péter nemcsak a szólót játszotta benne, hanem tudomásom szerint egyben a darab felfedezője és közreadója. Előadásában ennek megfelelően látható volt a lelkesedés – de nagyon igazságtalan lennék, ha csak ezt emelném ki. Szabó – különösen a mély húrokon – csodálatosan dús hangszínen csellózik, vonókezelése nagy előadókéra emlékeztet (a Fesztiválzenekar csellistája Mező László tanítványa, játékáról nekem mégis Perényi hangja jutott eszembe). Amikor épp egyoldalúnak találtam volna vehemens forte játékát, különösen a maga szerezte – érzésem szerint a műből erősen kilógó, bár kétségkívül impozánsan technikás kadenciában –, akkor a lassú tételben hajszálfinom pianissimóval lepett meg, amiben persze a zenekar is partnere volt. A mű ettől nem lett jobb, a kevés zenei anyag igencsak redundánsan burjánzik végig e fél órán, ahogy ezt Pleyelnél megszokhattuk. Hogy mégsem unatkoztunk, az az előadókat dicséri.

d825e116-96cf-49cf-84c8-b687dc5fb780

Szünet után már csak a vonóskar maradt a pódiumon. Janácek vonószenekari szvitje ritkán szerepel a műsoron, annál nagyobb öröm, amikor mégis hallhatjuk e hat tételt, mely csak halványan előlegzi meg pl. az évtizedekkel később írott vonósnégyesek világát, mégis van benne – dvoráki ihletése mellett – valami teljesen egyéni. A zenekar a romantikus stílusban ugyanannyira otthonosan mozgott, mint a klasszikában, a szép mélyvonós hangzás mellett ismét megcsodálhattuk a belső szólamokat – egy-egy kevésbé sikeredett prím-dallamvezetés ellenére élvezet volt hallgatni az együttest. Még lenyűgözőbb volt, amilyen természetességgel, játékosan, szellemesen, táncosan és az örömzenélés eleganciájával tolmácsolták Bartók Divertimentóját, rácáfolva azokra, akik csak hazai előadókból nézik ki e képességet. Magam – büszke magyarként – épp annak örültem, e mű mennyire kikerült e korlátok közül anélkül, hogy elveszítette volna eredeti arcát.

Az a gyanúm, hogy Ruben Gazarian nevét kénytelenek leszünk megtanulni. Az örmény zenész, aki eredetileg hegedűs, koncertmester volt, karmesterként Mengelbergre emlékeztet. Mozgásában feltétlenül. Tudom, egy koncert alapján nem szerencsés általánosítani – mégis az a benyomásom, másban is.

(2007. március 25. 19:30 MTA Díszterem (Budapest) - A Württembergi Kamarazenekar koncertje; Mozart: A-dúr szimfónia, K 201; Pleyel: D-dúr gordonkaverseny; Janácek: Szvit vonószenekarra; Bartók: Divertimento; km.: Szabó Péter (gordonka), vez.: Ruben Gazarian)