Erzsébet

A hét portéja: Durkó Zsolt

2007.04.02. 00:00

Programkereső

A Koussevitzy-, Kossuth-, és kétszeres Bartók Béla-Pásztory Ditta-díjas zeneszerző, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján az átalakuló magyar zenei élet meghatározó személyisége volt. Ma tíz éve annak, hogy elment közülünk.
bab164bd-baf1-45da-8ddf-9099ecfc724a

Durkó Zsolt 1934. április 10-én született Szegeden. 1955-től 1961-ig a Zeneakadémia növendéke Budapesten. 1971-től 1977-ig ugyanott a 20. századi zeneszerzés tanára. E két rövid időszakon túl a Zeneakadémia épületéhez fűzi a komponistát jó néhány sorsfordulója. Itt hangzott fel először több, az életművét meghatározó kompozíciója: a budapesti nemzetközi versenygyőztes II. vonósnégyes (1971), a főváros centenáriumára rendelt Halotti beszéd (1975), a Zongoraverseny (1981), a Hegedűverseny (1983) és itt került sor a zsúfolásig telt Nagyteremben első nagyszabású szerzői estjére (1974), valamint a hatvanadik születésnapját ünneplőre, az utolsóra (1994).

Durkó Zsolt a Zeneakadémián Farkas Ferenc osztályában végzett. Tanulmányait a római Santa Cecilia Akadémián folytatta Goffredo Petrassi mesteriskolájában. Kétéves itáliai tartózkodása alapjaiban jelölte ki pályájának főbb irányvonalait. Hazatérve megteremtette személyes, teljes életművére vonatkoztatva is egységes zenei nyelvét, amely egyszerre európai és magyar, amely egyszerre talál kapcsolatot a tradícióval s a kor új törekvéseivel. A hatvanas évek Magyar rapszódiája, az Altamira, a Fioriture partitúrája éppúgy hivatkozik a korabeli avantgárd törekvésekre, mint a magyar nyelv hangsúlyviszonyaira, a magyar népzene siratódallamainak szabad artikulációjára, díszítményeire vagy a gregorián s a középkori kódexek zenei anyagára. Nemcsak jellegzetes tételtípusok születnek most meg (a psicogramma, az organismo, a double), nemcsak a zenei szövet akkoriban forradalmi hangszerkezelése, kötött és kötetlen előadásmódjának váltakozása tűnik fel, de máris kibontakozik a mikroelemekből szervezett, kibomló organikus nagyforma sajátos szerkesztőelve is. Dallam és harmónia mind szervesebb összefüggése, a hangközmodelleken alapuló struktúra kiépülése pedig már a szerző újabb stíluskorszakának nyitánya.

Az újabb és újabb kompozíciók sorra elismerést aratnak mind a nemzetközi versenyeken (Róma, Montreal, Budapest, Párizs), mind a koncerttermekben: Londontól Varsóig, a hazai fesztiváloktól Ausztráliáig. Már a hatvanas évek második felében Durkó Zsolt a külföldön legtöbbet játszott kortárs magyar szerző.

A vokális művek a hetvenes évtizedben kerülnek az életmű fókuszába. A korábbi darabok szövegtelen énekszólamai után a szöveghez fordulás alapvető tartalmi változást jelent. Durkó Zsolt két kantátája, két oratóriuma, illetve három felvonásos Mózes-operája a magyar irodalom sorait – Ady, az ősi Halotti beszéd, Madách és Széchenyi gondolatait – foglalja keretbe. S a drámai zene nyelvén fogalmazza újra a korábbi hangszeres stílus jegyeit: az eddigi, többnyire variációs, kontrapunktikus formák a kis egységek felől haladtak a nagy felé – most a zenei anyag széles ívű, monumentális architektúrává szerveződik.

Durkó Zsolt 1971-ben Koussevitzy-, 1978-ban Kossuth-díjat kapott. Később kétszer is Bartók Béla-Pásztory Ditta-díjjal ismerték el művészetét. A nyolcvanas évektől a Magyar Rádió zenei lektora. 1987-től a Magyar Zeneművészeti Társaság lapító elnökeként megteremtette a kortárs zene kimagasló rendezvényét, a Mini-fesztivált. A Magyar és a Széchenyi Művészeti Akadémia rendes tagja, a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Világszövetségének elnöke volt a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján. S egy újabb szerep: ebben az időszakban gyakran lépett fel zongoraművei inspirált előadójaként.

Alkotóművészetében a kilencvenes évtized egyrészt összefoglaló jellegű, másrészt a megújulás lehetőségét is sejteti: főként hangszerkezelésében, ritmusainak oldottságában és harmóniavilágában, amely átvilágítottabb, mint talán bármikor. Néhány nagylélegzetű mű képviseli e korszakot: a kerek egész eszményét sugalló 60 zongoradarab ciklusa, A gömb története, a dinamikusan feszített formájú, négytételes, a reménytelen reménység zenéje: a Három angol dal s A Jelenések könyvének margójára írt utolsó oratórium, amelyben az Apokalipszis drámáját a megzendülő végtelen, a sugárzó üvegtenger látomása oldja fel.

Durkó Zsolt 1997. április 2-án hunyt el Budapesten. Utolsó oratóriuma 1997 júniusában hangzott fel először, posztumusz, a Zeneakadémia Nagytermében.