Olivér

Amerikából jönnek... - New York-i történetek

2007.04.27. 00:00

Programkereső

... ahol mesterségük címerét több mint másfél évszázada hordozzák. A New York Philharmonic Orchestra nem csupán az Egyesült Államok legrégebben alapított szimfonikus zenekara: színes története vetekszik az öreg kontinens legpatinásabb együtteseinek históriájával.

A zenekar alapító atyjaként tisztelt Ureli Corelli Hill egy zenetanár fiaként született 1802-ben Hartfordban, Connecticut állam fővárosában. Már keresett hegedűs volt New Yorkban, amikor átkelt az óceánon, hogy a kor egyik legjelentősebb hegedűvirtuóz-zeneszerzője, Beethoven korábbi bécsi kollégája, Luis Spohr instrukciói mellett képezze magát tovább. A két Kasselben töltött év tapasztalataival felvértezve Hill visszatért New Yorkba és a frissen alakult New York Philharmonic Society elnöke lett. A zenekar bemutatkozó fellépésére 1842. december 7-én került sor: Hill Beethoven V. szimfóniáját vezényelte – az akkor 15 éve elhunyt Beethoven még szinte kortárs szerzőnek számított –, két kollégája pedig egy további, mintegy kétórás, operarészleteket és kamarazenét is tartalmazó egyveleggel tette le saját és az újdonsült együttes névjegyét. Az első években a zenekar működésének valamennyi mozzanatát a mai időkben már elképzelhetetlen, boldog és kontraproduktív demokrácia irányította: többségi szavazás döntötte el, hogy ki lehet az együttes tagja, melyik koncerten ki s mit vezényeljen, és az esetleges pozitív pénzügyi egyenleget is egyenlő arányban osztották fel egymás között. Bár Hill csak az első évben vezette a Filharmonikusokat, kisebb-nagyobb megszakításokkal haláláig a zenekar hegedűszólamának és elnökségének tagja maradt.

Tovább lapozgatva a Filharmonikusok krónikáját, az 1870-es években feltűnik az a családnév, amelynek két viselője is meghatározó szerepet játszott a zenekar és New York zenei életében. Leopold Damrosch, a Poroszországban született hegedűművész-karmester a vén kontinensen is komoly elismertségnek örvendett: Liszt őt kérte fel weimari zenekarának koncertmesteri posztjára, sőt neki ajánlotta a Tassót. Damrosch 1871-ben mégis úgy döntött, hogy kivándorol az Újvilágba, s a szólistaként és karmesterként aratott sikerek eredményeképpen a Filharmonikusok felkérték az 1876/77-es évad irányítására. A kölcsönös bizalom azonban hamar szertefoszlott: a következő évadban Damrosch nem csupán elhagyta az együttest, de egy „ellen-zenekart” is alapított: a New York-i Szimfonikus Társaságot (New York Symphony Society), a későbbi New York Symphony Orchestra elődjét. A rivalizálásnak – ahogy az lenni szokott – egyetlen igazi nyertese volt: a közönség. Damrosch ugyanis megnyerte magának azt az embert, akinek a neve talán még ma is az egyik legismertebb mecénásnak számít: Andrew Carnegie-t. Carnegie nemcsak a New York Symphony Society működését támogatta, hanem finanszírozta annak a hangversenyteremnek a felépítését is, amely évekkel később épp a Filharmonikusok otthonaként vált a világ egyik legjelentősebb koncerttermévé – igen, a Carnegie Hallról van szó.

Damrosch 1885-ban bekövetkezett halálával nem szűnt meg a vetélkedés, helyére a New York Symphony Society élén fia, az akkor huszonhárom éves Walter Damrosch lépett. A Filharmonikusokat ezekben az években (1877-1891) a szintén német földről érkezett Theodore Thomas hegedűművész-karmester vezette, aki már 1854 óta a zenekar tagja volt. Thomas egyébként Chicagóba távozott – megalapítani Amerika egy másik csúcszenekarát, a Chicago Symphony Orhcestrát. A Filharmonikusok és New York Symphony Society vetélkedése – amelyet az a közjáték is színesített, hogy az ősi rivális, Damrosch az 1902/03-as évadban a Filharmonikusokat vezette – egészen 1928-ig tartott, amikor is a két társaság vezetősége az összeolvadás mellett döntött.

A Filharmonikusok élén Theodore Thomast a zenekar első – de nem egyetlen! – budapesti születésű zeneigazgatója, Anton Seidl (1850-1898) követte. A Lipcsében tanuló Seidlt már huszonévesen beszippantotta a Wagner-kultusz: a Ringen dolgozó maestro egyik legközelebbi munkatársa az első Bayreuth Fesztivál (1876) fontos szereplője lett. Ahogy annyi európai muzsikus akkoriban, 1885-ben ő is nekivágott az Újvilágnak a New York-i Német Opera az idősebb Damrosch halálával megüresedett zeneigazgatói posztja kedvéért. Seidl 1891-től haláláig vezette a Filharmonikusokat: az ő nevéhez fűződik a zenekar egyik legsikeresebb periódusa, egyebek mellett Dvorák IX. „Újvilág” szimfóniájának ősbemutatója. Tragikusan korai halálát ételmérgezés okozta, a Metropolitan Operánál tízezrek búcsúztatták – ki tudja, egyszer talán szülővárosa is felfedezi magának.

Az 1909-es év komoly változást hozott a Filharmonikusok életében: néhány New York-i mecénás komoly anyagi kötelezettséget vállalt a zenekar felé. A támogatásnak azonban ára is volt: a mindeddig a zenészek által vezetett egyesület irányítása végleg kikerült a muzsikusok kezéből, az ügyeket ettől fogva hivatásos menedzsment intézte. A támogatók pénzén azonban meg lehetett szerezni Gustav Mahlert zeneigazgatónak (1909-11), aki két év alatt is komoly hatást gyakorolt a zenekar minőségére, a 1910-es években pedig, Josef Stransky irányítása alatt az együttes mind zeneileg, mind pedig struktúrájában végérvényesen professzionálissá vált. 1917-ben a zenekar elkészítette első hangfelvételét is, öt évvel később pedig – az első zenekarok egyikeként – élő rádióadás közvetítette egyik hangversenyüket. A legendás produkciók megszületéséhez már csak egy szuggesztív karmester-egyéniség hiányzott. Aztán az is megkerült, Willem Mengelberg személyében, aki – valószínűleg örökre felülmúlhatatlan rekordként – fél évszázadon keresztül (1895-1945) vezette Európa egyik legnívósabb zenekari műhelyét, az Amsterdami Concertgebouw-t, s emellett Mahler személyes jó barátja, műveinek egyik legkiválóbb előadója volt. A Mengelberg-korszakban (1922-30) számos kiváló karmester – köztük Bruno Walter és Furtwängler – tette le névjegyét a Filharmonikusoknál, ám végül az 1928-as nagy fúziót követően olyasvalaki lett az újjászületett zenekar vezetője, aki akkor már két évtizede az Újvilág egyik legünnepeltebb maestrójának számított: Arturo Toscanini.

Toscanini 1908-ban a Metropolitan Opera kedvéért hagyta el a milánói Scalát – s miután az 1920-as évekre visszatért Milánóba, ezúttal a Filharmonikusok ajánlatának nem tudott ellenállni. A Toscanini-korszak talán legfontosabb eseménye a zenekar 1930-as európai turnéja volt: bár az elsőség a korábbi rivális New York Symphony Orchestra 1920-as körútját illeti – Toscanini ugyanebben az évben vitte Amerikába a Scala zenekarát –, az európai közönségnek ez a Toscanini-turné mutatta meg igazán, hogy az Újvilág szimfonikus együttesei méltó versenytársai az öreg kontinens patinás zenekarainak. Amikor Toscanini 1936-ban bejelentette, hogy visszavonul, az utódlás körül komoly harc kezdődött. A menedzsment először Furtwänglert szerette volna, aki közel állt ahhoz, hogy elfogadja a meghívást – ám a szerződés mégis kútba esett. Hogy miért, arról ma is megoszlanak a vélemények – mindenesetre tény, hogy Furtwängler ellenzői mindent megtettek, hogy kihasználják az erősödő németellenes hangulatot, és a Német Birodalom sem nézte túl jó szemmel, hogy első számú karmestere külföldre készül. Furtwängler után a Filharmonikusok mindenható menedzsere, Arthur Judson a brit John Barbirollit, míg Toscanini a Cleveland Orchestra vezetőjét, a lengyel Arthur Rodzniskit pártfogolta. Judson ugyan győzött, de a sértett Toscanini elhatározta, hogy visszavág: lemondta huszonöt koncertből álló turnéját a Filharmonikusokkal, és elvállalta az akkor szerveződő NBC Symphony Orchestra vezetését. A CBS-szel szorosan összefonódott Filharmonikusok – épp a rádióhangversenyek virágkorában – ismét komoly versenyhelyzetbe kerültek, amelynek csak Toscanini 1954-es visszavonulása és az NBC még ugyanabban az évben való megszűnése vetett véget.

Barbirolli öt éven át (1936-41) állt a zenekar élén, ám a kritika nem volt túlságosan szívélyes azzal a karmesterrel, akinek az abszolút tekintélynek örvendő Toscanini hadat üzent. Amikor a brit karmester visszatért háborúban álló szülőföldjére, a Filharmonikusok – épp századik évadjuk kezdetén – hirtelen zeneigazgató nélkül maradtak. Két év intermezzo után Rodzniskit nevezték ki, majd rövid időre a berlini zsidó családból származó Bruno Walter és a Philadelphia Orchestra lengyel származású mágusa, Leopold Stokowski következett, de a hosszú távú megoldásra csak 1949-ben találtak rá a görög Dimitri Mitropoulos személyében. Bár már 1943-ban óriási sikerrel debütált a zenekarral, csak az ötvenes években vált az együttes meghatározó karmester-egyéniségévé, majd 1958-ban zeneigazgatójává Leonard Bernstein, aki oly sokat tett az együttesért, hogy 1969-es elköszönésekor – máig egyedüliként – örökös tiszteletbeli karmesteri címmel tüntették ki. Bernstein, akit imádott a média, korábban elképzelhetetlen népszerűségre tett szert, és ebben a népszerűségben zenekara is osztozott – televíziós sorozatát, a fiataloknak szóló „Young People’s Concerts”-et ma is sokan a műfaj mércéjének tartják.

Bernstein után egyetlen szezon erejéig (1969/70) – életének utolsó évében – a Cleveland Orchestra idős maestrója, a magyar származású Széll György irányította az együttest, majd – az elképzelhető legnagyobb kontrasztként – a kortárs zene francia fenegyereke, Pierre Boulez került a zenekar élére (1971-77). A minden alkalommal pálca nélkül dirigáló zeneszerző-karmester – aki épp ekkortájt tette elhíresült kijelentését: „Robbantsátok fel az Operaházakat!”, és akit ez persze nem akadályozott meg abban, hogy az egyik legjelentősebb Wagner-dirigenssé váljon – hét konfliktusokkal övezett éven át vezette a Filharmonikusokat: sem a közönség, sem a kritika nem vette jó néven, hogy a modern művek kedvéért háttérbe szorította a megszokott repertoárt.

2a9250db-0db2-4ebe-8362-dfd59bf3c33d

A New Yorki Filharmonikus Zenekar utolsó három évtizede három M-betűs névvel foglalható össze: Mehta, Masur, Maazel. Zubin Mehta zeneigazgatósága idején (1978-91) az együttes egy hatalmas európai turnéval ünnepelte meg a Toscanini-féle első tengerentúli körút ötvenedik évfordulóját. Kurt Masur az egykori keletnémet állam emblematikus ellenzékijéből lett szinte egy szempillantás alatt a New York-i közönség kedvence; a bő évtizedes (1991-2002) közös munkát a zenekar a búcsú évében egy tiszteletbeli zeneigazgatói címmel hálálta meg. A jelenlegi zeneigazgató, Lorin Maazel – aki 1960-ban az első amerikai karmester volt, aki Bayreuthban a pulpitusra léphetett – megbízatása 2009-ig szól, de ha minden a tervek szerint alakul, valószínűleg meghosszabbítják szerződését. A legrégebben alapított tengerentúli zenekar 2004. december 18-án adta 14000. hangversenyét, lekörözve ezzel valamennyi ó- és újvilágbeli konkurensét – az évi mintegy 180 koncertből álló menetrendet tekintve aligha fogják egyhamar megszorítani őket.

(2007 május 4.-5. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest); A New York-i Filharmonikus Zenekar koncertje; Dvorák: Karnevál - nyitány; Brahms: Hegedűverseny; Stravinsky: A csalogány éneke; Ravel: Daphnis és Chloe - 2. szvit; km.: Julia Fischer (hegedű); vez.: Lorin Maazel)