Cecília

Tévutakon - Hommage á Ligeti György

2007.05.14. 00:00

Programkereső

Ha majd egyszer utcát neveznek el rólam, hívják Ligeti György tévútnak – mondogatta olykor, s nem csak a poén kedvéért. Arra célzott ezzel, hogy zeneszerzői pályája időről időre gyökeres fordulatot vett; folyton megújította zenei nyelvét, új kifejezésmódokat keresett, állandóan új kompozíciós technikákkal és formai megoldásokkal kísérletezett.
03c0249c-eed9-4cdf-914e-16c2964ed9e6

Ahogy egy interjúban meg is fogalmazta: "hajlamos vagyok arra, hogy ne fogadjam el, vagy ne szeressem, ha egy művész felállít egy művészi elméletet, és a művei ennek az elméletnek felelnek meg. […] Az én hozzáállásom teljesen más. Vannak egészen határozott elképzeléseim, olyan problémák, amiket most oldok meg – és csak átmenetileg. És ha megoldottam őket, akkor – ugyanúgy, mint a tudományban – százával adódnak az új problémák. Új gondolatok merülnek fel. Ezért változtatom állandóan a zenei nyelvemet. […] nincs semmilyen dogmám, semmilyen általános elméletem, hanem vakon tapogatózom előre."

Ligeti György életműve immár lezárult – s kísérletei, "tévútjai" nyomán a huszadik század második felének egyik legsokszínűbb, legizgalmasabb és legegyénibb hangú zeneszerzői oeuvre-je jött létre. Ligeti igazi megszállottja volt mesterségének: maga a csinálás, a komponálás izgatta leginkább, a kitalálás, a felfedezés vágya és öröme hajtotta – s ezért kereste mindig szenvedélyesen az újat. Ezért sem tudott hosszabb ideig egyetlen irányzat, egyetlen zeneszerzői csoportosulás elkötelezettje lenni. De éppen "árulásai", vagyis esztétikai elveinek állandó revideálása és a folytonos keresés révén maradhatott hű önmagához; így tudta leginkább érvényesíteni saját művészi autonómiáját egy olyan korszakban, amelyet egymással élesen szembenálló tömörülések és gyorsan változó zeneszerzői divatok jellemeztek. A művészi autonómia, a szellemi függetlenség volt az, amihez Ligeti egész életében a legmakacsabbul ragaszkodott. Tudta, hogy ez a legnagyobb kincse az alkotó embernek, s azt is – mert a történelem nagyon korán megtanította erre –, hogy ezt nem adják ajándékba: állandóan meg kell érte küzdeni.

A kisebbségi létbe beleszületett. Dicsőszentmártonban, erdélyi magyar családban látta meg a napvilágot 1923. május 28-án; az elemi iskolát magyarul, a gimnáziumot románul végezte. A család már Kolozsvárott élt, amikor 1940-ben a várost – Erdély egy részével együtt – ismét Magyarországhoz csatolták. Az érettségi után matematikát és fizikát szeretett volna tanulni, de zsidó származása miatt nem vették fel az egyetemre. Így került Ligeti a kolozsvári konzervatóriumba, ahol Farkas Ferenc, a kitűnő, utóbb egész nemzedékeket kinevelő zeneszerzéstanár növendéke lett. Tanulmányai azonban két és fél év után megszakadtak, mert 1943-ban behívták munkaszolgálatra. Amikor hazatért, családjából egyedül anyját találta életben – apja és testvére nem jött haza a koncentrációs táborból. A háború végeztével Magyarországra szökött, és 1945 szeptemberében felvételizett a budapesti Zeneakadémiára. Itt, a vizsgára várakozva, az intézmény folyosóján ismerkedett meg és kötött barátságot a nála három évvel fiatalabb, szintén Erdélyből jött Kurtág Györggyel, akivel együtt először Veress Sándor, majd Farkas Ferenc növendéke lett, s akit ma – Ligeti mellett – a század második felének legjelentősebb magyar zeneszerzőjeként tartanak számon.

Diplomája megszerzése után Ligeti György egy évig román népzenét gyűjtött Erdélyben, majd a Zeneakadémia tanára lett. Ekkor már Magyarországon is javában tombolt a sztálinista diktatúra, ami a háború utáni pezsgő szellemi és kulturális életet is egy csapásra megfojtotta. A vasfüggöny hermetikusan elzárta a magyar komponistákat nyugati kollégáik zenéjétől; Ligeti és legelszántabb társai csak szóbeszéd útján és a titokban hallgatott (gyakran a hatóságok által zavart) nyugat-európai rádióadások alapján sejthettek valamit arról, milyen alapvető változások zajlanak az ottani zeneszerzésben. Ligeti kompozíciói közül csak a népdalfeldolgozások kerülhettek nyilvánosságra, legjelentősebb, újító műveit (Musica ricercata, I. vonósnégyes) az asztalfiók számára írta. A forradalom leverése után ezért – részint a politikai, részint a művészi kilátástalanság miatt – úgy döntött: elhagyja az országot.

Útja Bécsen át Kölnbe, a Nyugat-német Rádió elektronikus zenei stúdiójába, az új zene akkori egyik fellegvárába vezetett, ahol Karlheinz Stockhausen szerzett számára ösztöndíjat. Ligeti gyorsan elsajátította a korszerű zeneszerzési technikát és nyelvezetet, és néhány éven belül a nemzetközi avantgárd élvonalába került. Érdeklődése azonban hamarosan eltávolodott az elektronikus zenétől, és az abban nyert tapasztalatait később instrumentális, elsősorban zenekari műveiben kamatoztatta. 1959-től Bécsben élt (néhány évvel később osztrák állampolgár lett); ott kezdett el dolgozni Atmosphères című művén, amely azután széles körben elismertté tette nevét. Ebben a zenekari kompozícióban Ligeti szinte teljesen lemondott a zene hagyományos elemeiről, a ritmusról, a harmóniáról és a dallamról; ehelyett inkább a hangszín és a hangzássűrűség kategóriáival írható le a zenei folyamat.

Az Atmosphères-t követő "mikropolifon" művek, az apró szólammozgásokból kialakuló sűrű hangszőttesek, irizáló hangzásfelületek és -masszák után a hetvenes években egyfajta átláthatóbb, transzparensebb hangzásvilág kezdte jellemezni Ligeti művészetét. 1974 és 1977 között alkotta meg egyetlen egész estét betöltő színpadi művét, a Michel de Ghelderode nyomán írt Grand Macabre-t. Az opera a haláltematikát a Ligetire oly jellemző, végletesen groteszk és abszurd látásmóddal jeleníti meg.

A hetvenes évek végétől Ligetit egyre inkább foglalkoztatta a hagyományos formák és hangzásvilágok, sőt a tonalitás felhasználásának lehetősége. Az 1982-ben írt Kürttrió nyíltan szembefordította őt az avantgárd zenei körökkel, amelyek konzervativizmussal és az új zene elárulásával vádolták a komponistát. Pedig a nyolcvanas-kilencvenes évek legjelentősebb Ligeti-muzsikái a legkevésbé sem konzervativizmusról, sokkal inkább a zeneszerző szellemének mindig megújulni kész frissességéről tanúskodnak. Ligeti zenei horizontja utolsó alkotásaiban is tovább tágult, beolvasztva műveibe sok egyéb mellett a különféle nem európai hangolási rendszerek tapasztalatait, az afrikai dobritmusokat és poliritmiát, sőt – három évtized után újból – a közép-európai folklórt is. A zongorára írt Etűdök 1985-ben indult, azóta háromkötetesre nőtt sorozata, a Zongoraverseny (1985–88), a Hegedűverseny (1989–93) és a Hamburgi concerto (1998–2001) mintaszerűen mutatja: Ligeti idős korában sem állapodott meg. Kíméletlen (sőt, bizonyára túlzott) kritikával tekintett korábbi műveire, s szenvedélyesen kereste, hogyan tudna mindig újat, egyénit, érvényeset alkotni.

Hálásak lehetünk ezért a szenvedélyéért – akárcsak műveiért, amelyek tévútjait szegélyezik.

(2007. május 28. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest); Hommage à Ligeti - az UMZE Kamaraegyüttes koncertje; Ligeti György: Ballada és tánc; Két kánon; Magány; Csellószonáta; Musica Ricercata; I. vonósnégyes; Artikulation; Lux Aeterna; Csellóverseny; Melodien; km.: Csalog Gábor (zongora), Perényi Miklós, Déri György (cselló), Keller Kvartett, Schola Cantorum Budapestiensis (műv. vez.: Bubnó Tamás, Mezei János); vez.: Rácz Zoltán)