Olivér

A hatvan éves ifjú

2007.05.20. 00:00

Programkereső

Szinte hihetetlen, de Gidon Kremer 60 éves. Vagy csak az én "köztudatomban" él ő örök ifjúként, szinte gyerekként? Nem tudom – talán az az oka tévhitemnek, hogy Kremert már nem mint szovjet művészt ismertem meg, hanem „nyugati” sztárként. Megkésve, hiszen a Szovjetuniót 1975-ben elhagyó hegedűművész "valamiért" hallhatatlan volt a nyolcvanas években idehaza – tehát a kilencvenes évekig kellett várnom, hogy felvételeivel megismerkedhessek.
f8780d77-a291-4be7-8e79-c551b27060b8

Kremer elhagyta a Szovjetuniót, holott nyitva állt előtte a karrier lehetősége odahaza is. Nyolc évig volt David Ojsztrah tanítványa, pályakezdését mestere egyengette, aki gyakran vezényelt versenyműveket, amelyekben Kremer játszotta a szólót. Ha a fiatal talentum Moszkvában marad, tanítási, koncertezési, lemezfelvételi lehetősége bőven akadt volna. Ő a távozás mellett döntött – mégis hű maradt. Nem a rendszerhez: hazájához. Mint látni fogjuk, nem is akárhogy.

Kremer mentalitásában mind a mai napig van valami elképesztően fiatalos. Egész életében kiemeltenül fontosnak tartotta, hogy a kortársak (különösen a szovjet szerzők) műveit népszerűsítse. Ma már nincs olyan zeneértő, aki ne ismerné Schnittke, Arvo Pärt, Szofija Gubajdulina nevét; a hetvenes években nagyon nem volt mindegy, hogy egy hirtelen felkapott hegedűs – akit Herbert von Karajan nemes egyszerűséggel "a világ legjobb hegedűsének" nevezett, amikor felvette vele Brahms Hegedűversenyét (na igen, Karajan a marketinghez is értett!) – melyik kortársa műveit próbálja lenyeletni a Nagyérdeművel.

Az efféle hazaszeretet, kultúrmisszió mindenképp tiszteletre méltó. Kremer más vonatkozásokban is ragaszkodó típus: választott hazája ugyan a nagyvilág lett (pesti fellépése előtt többek közt Latin-Amerikában, az Egyesült Államokban, Spanyolországban, Kanadában, majd ismét az USA-ban turnézik), ebben mégis megtalálta azokat az apró, kitüntetett helyeket, ahol otthon lehet. Az ausztriai Lockenhaus az egyik ilyen, ahol 1981-ben kamarazenei fesztivált alapított fiatal tehetségek számára (1992 óta KREMERata MUSICA a fesztivál neve), 1996-ban pedig eredeti hazájában, a lettországi Rigában megalapította a KREMERata Baltica kamarazenekart, amelybe a három balti államból toborzott fiatal kiválóságokat. Kremer tehát sosem tagadta meg, honnan jött, mindvégig a köztudatban tartotta, hogy Riga – ahol szülei zenekari hegedűsként, nagyapja, Georg Bruckner pedig koncertmesterként élte le életét – a zenei világnak nem a vége, hanem egyik központja. A hegedűművész nem azt az utat választotta, hogy előkelő idegenként néha hazalátogat, magát ünnepeltetni, épp ellenkezőleg: a KREMERata Balticával utazza körbe a világot, hogy Uruguaytól a Carnegie Hallig mindenki tudja, kik laknak a Baltikumban.

És miközben világossá teszi, hogy a Baltikum külön kultúrrégió, sosem tagadja, hogy képzését nagyrészt a nagy orosz hegedűsiskolának köszönheti. Egyéniségéhez azonban jobban illik Lettország, mint Oroszország. Kremer ugyanis az apró dolgokat szereti. Lockenhaus mellett a svájci "Musiksommer Gstaad" igazgatója – érzésem szerint jellemző, hogy nem valamely világváros fesztiváljának vezetését vállalta el. Hasonló mondható el repertoárjáról is. Bár a "nagy" műveket is szívesen játssza, a "kisebbek" felfedezésével-leporolásával legalább ennyire magára vonja a figyelmet. Példaként említeném Mendelssohn kevésbé ismert D-dúr hegedűversenyét és Kettősversenyét (partnere Martha Argerich, akivel – Valerij Afanaszijev, Oleg Majzenberg és Vagyim Szaharov mellett – számos nagyszerű lemezzel ajándékozta meg a zeneszeretőket): ezekről a korai, amúgy feledhető művekről is képes bebizonyítani, hogy nagyszerűek. Talán mert ezek is olyan gyermekiek, mint Kremer?

Ha lemezre is játszik nagy műveket, valami apró újdonsággal rendszerint megfűszerezi az előadást. Így járt el Beethoven Hegedűversenyével is, amikor Schnittke kadenciáival játszotta lemezre, a kritikusok nem kis megrökönyödésére. Nem kisebb felhördülést váltott ki, amikor a KREMERata Baltica Astor Piazzolla tangóival mutatkozott be. De mielőtt azt hinnénk, ez is csak egy a soros "crossover" -felvételek közül, hallgassuk meg és rájövünk, Karajannak alighanem mégis igaza volt: Kremer – aki 1970-ben a Csajkovszkij-versenyen Vlagyimir Szpivakovot utasította maga mögé – tényleg a világ (egyik) legjobb hegedűse. Arról nem is beszélve, hogy az efféle felvételek piacot nyitnak a hasonlók előtt – így kerül át Piazzolla lassan a "komoly" repertoárba. És így válik magától értetődővé, hogy Nono, Glass, Gubajdulina éppúgy nem maradhat le a koncertműsorokról, mint Sosztakovics. Érte harminc éve kellett megküzdeni, Piazzolláért tíz éve, de biztosra vehetjük, hogy Gidon Kremer öt év múlva is felfedez számunkra valaki vagy valami újat. És ha felfedezi, olyan színvonalon nyújtja elénk, hogy kénytelenek leszünk elfogadni. Ő ugyanis az a típus, aki abbahagy valamit, és újba vágja a fejszéjét, mielőtt unni kezdené, amit csinál – aminek az az eredménye, hogy mindig frissel, újjal, fiatalossal áll elő. Hatvan évesen is.

(2007. május 25.-26. 19:45 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest); A Budapesti Fesztiválzenekar koncertje; R. Strauss: A rózsalovag - első keringősorozat; Bartók: I. hegedűverseny, op. posth. Sz. 36; Stravinsky: Tavaszi áldozat - képek a pogány Oroszország életéből; km.: Gidon Kremer (hegedű); vez.: Fischer Iván)